Minden vasárnap, amikor ülök a buszon, megyek táncolni a Gellért hegyre, odapillantok a Kossuth Lajos utcán a hajdanvolt bolt hajdanvolt csodálatos kilincsének nyomaira.
A kilincs akkor viszonylag sokáig ott volt, – amikor már a boltot bezárták, – a Kossuth Lajos és a Szép utca sarkán. Ez az az utca, kapcsolódva a nem „különb” Rákóczi úthoz, ahol annyi-annyi bolt árválkodik több, mint tíz éve.
A kilincs, 6 éve, pár hónapig még ott volt, megcsodáltam, lefotóztam, majd valaki letépte, kitépte az ajtóból, Azóta ott van, úgy, ahogy volt, Budapest egyik leglegleg utcájában, memetóként, úgy néz ki, több társával együtt, mint egy kültelki kifosztott épület, valahol a Harlem mélyén.
1985-88 között Szófiában éltünk, Talán 1986-ban lehetett, de lehet, hogy 87-ben, mindegy is, a Vitosa utcát, amely a mi Váci utcánk megfelelelője, – amely szintén szívet szorítóan néz ki most, főleg az eleje, – úgy „készítették” fel a pártkongresszusra, amelyre az összes szocialista vezért meghívták, hogy nemlétező boltokat alakítottak ki az egész utcafrontján, végig a Ludmilla Dimitrova parkig, amelyet szintén felturbóztak, de az tényleg élt és szép volt. A boltok kirakatában, végig a Vitosa utcán, a bolt nevének megfelően olyan termékek voltak szépen elrendezve, beárazva, – kirakatrendezők által,– amelyek akkor még Bulgáriában nem voltak kaphatóak, –általában más országokból szereztek be több tucatot, – majd a diplomata negyedben meg lehetett vásárolni, az erre „éredmeseknek”. Kivételt képezett ez alól az Adidas bolt, mert ott tényleg Bulgáriában gyártott Adidas cipők voltak kirakva, mert Szófiában volt egy Adidas cipőgyár, így a 105 Levából tejen és kenyéren élő nyugdíjas is Adidas cipőben ment a boltba, (amelyet a mai napig nem tudom, hogy vett meg 33 Leváért).
A mi boltjaink, amelyeket valamikor bezártak, viszont még kirakataiban sem hirdetik a gazdagságot. Szomorú fekete szemmel, összefirkálva állják a sarat, és várják azt a Budapest kinézetét szívén hordozó vezetőt, a belvárosi, külvárosi önkörmányzatot felelős vezetőjét, akinek van ráhatása arra, hogy művészi fotókiállítással vagy magyar termékek reklámjaival rakja tele a megtisztított kirakatokat, lezárt ajtókat.
És igen, volt ilyen kezdeményezés, évekkel ezelőtt! Talán egy évig voltak kinagyított fotók a Körúton a Király utcánál, a volt Keravill helyén, és a Hadik Kávéházban, amíg újjáépült.
Fáj a szívem Budapestért, és nem azért, – azért is, – hogy nem járják az utcákat külföldi csoportok, hozva ezzel bevételt akárkiknek, hanem, mert az a csodás fíling, amely a kirakatnézegetéskor családi programként belémégett gyermekkoromban, az nincs sehol. Csak rázom a fejem, és bosszankodom, amikor ezeket látom.
Azt érzem, nem szükséges lerombolni a régit. Annyinak maradnia kell, amely az újat megtartja, másképp az új is összedől.