Már lassan egy hete írogatok az állítások kapcsán, hogyan mit élek, éltem meg, amikor én állítottam, mit, amikor én vezetek le egy állítást, és egyebekről.
Meg kell mondjam, nem hemzseg a tér, pedig, bizonyos vagyok benne, hogy egy ilyen kapcsolódás meg tudja változtatni az életed, az addigi beidegződéseidet, le tudja rombolni a falaidat, és egy folyamat eredményeképpen, le tudsz rakni súlyos „zsákokat”, amelyeket addig cipeltél, akár a családod helyett is.
Amikor megszületünk elvileg nincs semmilyen ragaszkodásunk, irányultságunk, félelmünk, azt mondják a csecsemő tiszta, és, hogy 3 éves koráig szedi össze azokat a dolgokat a szülőktől, a környezettől, amire aztán ráépíti az egyéniségét.
DE! Már évtizedekkel ezelőtt megállapították, hogy a magzat az anyaméhben hallja, ami kint történik. Hogy az anya, apa kedves támogató beszédjére, simogatására, már ott szüksége van. Nem beszélve arról, hogy történnek drámák az anyaméhben is már, – ahogy Raffai Ernő írt róla egy könyvet, – mert a magzat átélheti élete első gyászát, az elhagyást, a fájdalmat, amikor egy vele együtt érkezett másik lény, az ikre elhal, pecsételő vérzéssel távozik, vagy bármely más módon nincs többé.
Amikor hallok egy témát, amellyel érkezik a kliens, sokszor kihallik belőle ez a mély fájdalom, melynek nem tudja az okát.
Mégis, nem minden állítás erről szól. De minden állításnál könnyebb lesz neked, a környezetednek, a családodnak, szívesebben mész dolgozni, kommunikálsz, élsz, tevékenykedsz, és én boldog leszek, hogy boldogabbá tettelek.