Hallgatom Szirtes Ági és D. Tóth Kriszta beszélgetését az „Elviszlek magammal”-ban, és csorognak a könnyeim.
Egy totális családállításon érzem magam, és megint megnyílik egy ablak, ahogy apámat és anyámat látom, megint, kicsit jobban értem, és megint ott a súly, hogy ezt miért nem tudtam akkor, miért nem láttam akkor, amikor még odabújhattam volna, amikor még megkérhettem volna, hogy simogasson meg, mert arra vágyom, hogy érintse az arcom, hogy megöleljen, hogy hozzábújhassak.
Amikor hétfőn a Belső gyermek táncon egy magzatpózban, magát takaróval körülölelő, magzatburokként azzal védő, táncostársam arcát és testét érintve, simogatva, majd összeolvadva vele, mögém is érkezett egy védelmező, nem tudtam úgy sírni, ahogy az én ölemben fekvő tudott, zokogva, de könnyek nélkül, mert nem ment.
Az viszont, az az érzés, hogy mögöttem is vannak, akik engem megtartanak, mögöttem egy Orsi, ahogy a nagyobbik lányom, akinek a neve még 16 éves koromban eldőlt bennem, megkönnyítette, megédesítette, és biztonságnyújtásával megszépítette ezt a tánc befejezést. Akkor a belső gyermekem kacagva, bújt hozzám, most mégis patakzik a könny a szememből.
Mert, miközben folyt bántjuk magunkat, és védekezésünkben szidjuk a felmenőinket, nem tudjuk, hisz, honnan tudnánk azt, hogy ők mit éltek meg. Nem tudom, hogy anyám mit érzett az anyjával kapcsolatosan, amikor nem adta át nekem azt a neki hiányzó szeret,-érintés vesztést, nem pótolta, nem érintett helyette engem, hogy apám, az apátlan, anyátlan árva lélek, a lábát adta a fájdalmáért, és a nagyszülők?!
Az apai nagyapám, akit új feleségével a Dunába lőttek?!
Az anyai nagyapám, aki egy májusi napon egy hideg sör legurítása közben a búcsúban esett össze és szállt ki a testéből…
Megbocsátás. Hála. Önmagunk szeretete. Gyermekeink, unokáink barátaink, ha vannak, társaink, szerelmeink, a világ szeretete, szerelme, mindezek ölelése, virtuálisan, és ténylegesen, felismerve az energiákat, a transzgenerációs, és a nagyon régre nyúló mintákat, feloldani azokat, a bennragadt érzelmeinket, feloldani, kisírni, kiüvölteni, leborulni, és elfogadni, hogy ezt vállaltuk, ezért vagyunk itt. Ez a családállítás folyamatábrája, a végén, pedig a sóhaj, ahogy meghajolsz, és megöleled a világot, engem, önmagad, és hálát rebegsz minden felmenőd felé, hisz nélkülük nem lennél itt.
Élni, pedig a legcsodásabb dolog, ami létezik…