Jövök föl a lépcsőn. Már nem emeletenként, meg-megállva, hanem, már két, esetleg, három emeletet is bírok, igaz, kapaszkodom a korlátba, azzal segítve a felfelé haladást. És József Attilát mormolok. A “meg,- megállva”-ról jut eszembe, és az egész vers kibomlik az elmémben, végigmondja, végigélvezi a szavak, a hasonlatok, a fájdalmak erdein, és tisztásain át a mondatok, az szavak dallama, áramlása kapcsán a Mama c. verset. Mennyi gondolat, mennyi érzés!
“…Én még őszinte ember voltam,
Ordítottam, toporzékoltam,
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen fel a padlásra…” és a befejező versszak:
“Nem nyafognék, de most már késő,
Most látom, milyen óriás ő –
Szürke haja lebben az égen,
Kékítőt old az ég vizében.”
És közben felértem a 9. emeletre. Nem nyafognék, nem nyafogok, remélem, sosem fogjuk azt érezni, hogy most már késő, hogy akkor, akár ma, kellett volna tenni valamit, amit nem tettünk meg, és ezért, bántsuk magunkat, hogy azt érezzük, érezzem, valamit elvesztettem, valami nincs meg.
Akár a hitem, hogy ez így van rendjén, és már nincs sok hátra, akár az, hogy mások is a bent létből kint léttel, kivetülés olyan csillámaival érkeznek majd meg, mint, ahogy ennek lennie kell.
A park végén van egy park. Csodálatos színek, zöld, lila, fehér, és minden árnyalat. A fákat, amelyek lombjai gömb formára vannak nyírva, vagy eleve ilyenek, fasor jelleggel ültették egy-egy részen. A parkot átszeli több, hatalmas áramszolgáltató oszlop, amúgy a park békessége, és szépsége lenyűgöző. A sövény is valamilyen rendszerben készült, mert a fákon kívül sövények tarkítják, váltakozó növényekkel, bokrokkal, sűrűn egymás mellé ültetve. Van körben önmagát lezáró, és egymás mellett félkörívesen haladó.
Tegnap rájöttem, hogy egy nyitott labirintus. Miközben jártam, egyik sort a másik után elindult a szememből a könny. Bal szememből csordogált, szép lassan, arcomat csiklandozón, pergett lefelé. Bal oldal, én vagyok, nőiességem, a belsőm, a lényem.
Ma is megjártam ezt a saját labirintust, ma a belsőm háborgott kicsinyt, nem forgott, csak jelzett.
Majd a visszaúton indult el a könny. Ugyanolyan lassan pergett a szememből, mint tegnap, majd abbamaradt.
Van egy domb, a nagy csúszdák dombja, a park szélén. Zárószalaggal lezárva minden játék, de a hely, ahova odakacsint a nap, és ezerrel süti, ahonnan az egész park belátható, – az utcákon, a parkban, a kis domb alatt közlekedő emberek, a kutyával, vagy egyedül, néha párban, a párjuk kezét fogva lassan sétálók. Vannak maszkosak, és anélküliek, kevesen jönnek-mennek, látom őket, ha néha kinyitom a szemem, meditálás, dobolás, vagy ima után. Mert három napja ott, a dombtetőn, a Nap felé fordulva imádkozom mindazért, amit szeretnék, és mindazért, ami idejét múlta, és elengedésre, áttranszformálásra vágyik. Két napja, pedig a dobolás is kapcsolódik.
Tegnapelőtt eszembe jutott a saját készítésű sámándobom, amely vagy több éve lóg bánatosan tokjában a polcon. Már tegnapelőtt megnapoztattam, és tegnap és ma is magammal vittem a reggeli sétára. A dombtetőn a nap felé fordulva dobolni, és közben lassan ringani a dob ütemességére, néha nagyokat kiáltva. Igen, ez az, amit tennem kellett, hogy elhiggyem, hogy nem arra születtünk, hogy az “egérlyukban” rémülten várjuk a csodát, hanem, magunknak kell megteremtenünk azt!
Talán minden nap, de ma, újhold napján mindenképpen!