Kétezerben nagyon szerelmes voltam, és azt gondoltam, amit 1980-ban, amikor második gyermekemet, Zsuzsannámat vártam, hogy milyen messze van, az a húsz, vagy negyven év. Nem beszélve az 1960-as, évről, amikor nyolc évesként beléptem a második osztályba, fel sem merült a gondolat, hogy valaha lesz 2020. Sosem beszéltünk róla, és az 1900-as évek fordulópontjáig, akkoriban a 2000-es évek elképzelhetetlenek voltak.
2000-ben akkori szerelmem 2000 éves szerelmet ígért éjfélkor, bár, hozzátette, „ha te is kibírod”, ez a szerelem barátsággá szelídült, és az azóta eltelt húsz évben kiderült az is, hogy a 2000-es évek, a XXI. század „egy különleges, minden csodájával és nehézségével, olyan, amelyet a teremtőn kívül valószínű soha senki el sem képzelt, még a Sci-fi írók sem.
Mindez, hogy ezeket leírom, viszont azt bizonyítja, hogy itt vagyok, megvagyok, sőt, a mai nappal új számítás kezdődik életemben, hiszen a sokak által mindennel felruházott 2020-ban elérkezett a nap, amely az enyém, amely rólam szól, amely napon megszülettem, és amely napon ez a test, amely előtte 9 hónapig rejtőzött anyám méhében, – körülvéve, az évezredek óta létező, és sokat látott, tudott, sejtő, elméletileg felkészült lelket, – megmutatkozott.
Akkor 68 éve nagy hó volt. Azt mesélte anyám, hogy apám annyira izgult, hogy ellenkező irányban indult el, amikor megindultak a fájások.
Arról nem szólt anyám története, hogy remélhetőleg nem gyalogosan mentek a Péterffy Sándor utcai kórházba, (mert az akkori viszonyokat sejtve, és ismerve szüleimet, még azt is el tudnám képzelni!).
Aztán azt is mondja a fáma, – már anyám meséi alapján, – hogy farfekvéses szülésnek indult, és a kirendelt szülész folyamatosan üvöltözött anyámmal, hogy rosszul csinálja, amit csinál, hogy miért sikoltozik, hogy akkor kellett volna meggondolnia, hogy vállal-e gyereket, amikor az megfogant.
Mindezt hat év gyermekvárás után, a Ratkó korszak gyermekpolitikája mellett, 6 évvel a háború borzalmait megélő szüleim házasságkötése után.
Aztán, ahogy mostanában is sokszor, mégis meggondoltam magam, hogy felvállalom mindezt, döntöttem, az utolsónak tűnő pillanatban megfordultam, hogy mégis kijövök, megnézem ezt a világot, ahová elindultam 9 hónappal azelőtt.
Amikor megkérdezik, hogy mi újság, mi történt, hajlamosak vagyunk azt mondani semmi.
Pedig életünk minden másodperce egy-egy történet, minden pillanat, amelyet ezen a földön röpke életünk alatt eltöltünk egy-egy mese, egy-egy mozzanat, egy-egy teljesített feladat, szépség, jóság, mese, szeretet, valami, ami csak a miénk, de amivel kiterjedhetünk és megmutathatjuk, hogy igen, ezért indultunk el.
Van egy óriásplakát a Köki felé utazván, amelyet mindig megszemlélek, ha tehetem. A szöveg, pedig a következő:
EGY TÖRTÉNET LÉTEZIK, A TIED!