Szeptember 14-én volt hat éve, hogy édesanyám eltávozott. Szép kort ért meg, 89 éves volt, és, aki ismerte, tudja, hogy külseje, 88 éves koráig nem tükrözte mindazt a nehéz életet, amely mögötte állt, és mindazt a belső harcokkal teli nem könnyű természetet, amelyet ezeknek a visszatükröződéseképpen alakított ki magában.

Szeptember 14-én éppen sokadik javításban voltam a könyvemmel, amikor felrémlett bennem a gondolat, vajon, mit szólna, mit szólt volna, hogyan lett volna mellettem, vagy lett volna rémültebb, mint én, amikor a daganattal, és a történtekkel harcban, és szeretetben haladtam az úton, képviselve önmagam, mindazokat a természetemből eddigi életem során kialakított tulajdonságokat, tanulást, érzéseket, baráti segítséget, belső késztetést, angyali, és más spirituális segítséget összegereblyézve a tudatosan a célom, a tökéletes, teljes, és végleges gyógyulás felé.

Emlékszem, mennyire hadakozott a mobiltelefon ellen, hogy nem tudja használni, pedig vettem neki egy nagy billentyűset. Akkor volt képes telefonálni, már a kórházból, ahol utolsó másfél évét töltötte, az ápolási osztályon, amikor olyan mobiltelefont adtam a kezébe, amelyet ki lehetett nyitni, és “volt kagylója” ezáltal. Sokszor mondogatta nekem ezekben a napokban, hogy “mutasd meg nekem a internetet!”, és persze, erre én mosolyogtam, és kicsit felsőbbrendűen azt mondtam, “de anyukám, az internet, nem mutatható meg”, minden fotó, amit az unokáidról látsz, vagy a munkáimról, az internet segítségével hozható be a kórházba… Nem értette.

Talán bánom, vagy, nem is tudom, hogy felsőbbrendűen válaszoltam, hiszen, amikor a könyvemmel kapcsolatos teendőknél felmerült a Google-s megrendelő elkészítése, igencsak kiderült, hogy fogalmam sincs róla, hogyan lehet elkészíteni, s, ha nincs segítségem Szabó Katalin személyében, még ma sincs itt a honlapomon ez a megrendelő.

A technika hatalmas fejlődésen ment, és megy át nap, mint nap. A gyermekkoromban mindennapos utcai fülkék már legtöbb helyen hajléktalanok alvókuckói, pedig akkor életet menthettek, ha volt nálunk tantusz.

Most, pedig “leesett a tantuszt” nekem, amikor ezeket írom. Mert mindenki valamire predesztinált, én arra, hogy megírjam ezeket, és bármilyen megélésem, meglátásom így közöljem azokkal, akik olvasnak engem. A másik ember ahhoz ért, hogy megmutatja “mi is az az internet”, és a számítástechnikát felhasználja, hogy jobbá tegyen dolgokat, könyveket jelentessen meg, honlapot írjon, programokkal vírusokat hárítson el.

Úgyhogy, most így, az interneten keresztül, az internet rezgésén keresztül rezegtetem meg a teret, s, ha ezt odafent is látják, “veszik az adást”, akkor csak annyit mondok, KÖSZÖNÖM.

MERT AZÉRT TUDOK ÍRNI, MEGÍRNI, MERT AZT LÁTTAM OTTHON, HOGY MINDENKI OLVAS, OLVAS, OLVAS, és azért, mert így éreztem meg, milyen nagy ereje van a leírt szónak, mondatnak.

Köszönöm Anyukám, Apukám!