Kezek szerelme

Viszonylag korán megjelentek a kézfejemen a májfoltok. Anyu azt mondta, örököltem, és, mivel még az ötven évemet se értem el, nem volt megnyugtató, irigyen figyeltem az idősebb hölgyek kezeit a járműveken, ha nem volt rajtuk egy folt sem.

Ugyanakkor, rendkívül megdöbbentem, amikor a szeptemberi tankönyvárusítás kapcsán, iskolánkba kilátogató RTV híradó adását látva, anyu a televízió képernyőjén keresztül felismerte kezeimet, holott az arcom nem látszott.

Ettől független a kezeim mindig nagyon fontos testrészeim voltak, s nemcsak azért, mert 22 évig általános iskolai technikatanár voltam, emellett kézműves alkotó. Sokszor elcsodálkoztam, mi mindenre képesek kezeim, néha magam se értettem, hogyan valósultak meg általuk, a fejemben megszületett ötleteim.

Lám, most is, ahogy ezt a cikket írom, rácsodálkozom az ujjaimra, milyen rugalmasak, milyen frissek, milyen tudatosak, ahogy a billentyűkön megtalálják a helyüket, mintha szemük lenne, „tornáznak” a klaviatúrán, s közben szavak kerekednek a monitoron, alkotják azokat a mondatokat, melyek tegnap este óta zakatolnak bennem.

Ez pedig a kezek szerelme.

Volt egy fiatal fiú az ismerőseim közt, – még alig múltam húsz éves, amikor egy buliban megismerkedtünk, – aki megismerkedésünk „hajnalán”, kifejtette, kezei alapján ítéli meg a lányokat, és, ha elhanyagoltak a körmei, akkor továbbiakban nem kapcsolódik velük. Hát bizony sikerült bennem kisebbségi érzést keltenie, mert körmeimet édesapám körmei formájára alkotta a természet, sosem tudtam olyan szép nőies körmöket növeszteni, mint sokan az ismerőseim közül. Igaz, a kezeket tényleg szebbé teszi a szép köröm, de a természet ezt adta nekem, hát ezzel élek. Sőt, a viszonylag lágy, könnyen törő, és formátlan körmeimre rátettem még egy lapáttal, amikor a kilógó csavarokat látni nem bírván, körmömmel próbáltam őket becsavarni, hogy bizonyos helyiségek kilincsei le ne essenek. Ezután a műköröm látszott az egyetlen megoldásnak, de a testemnek nem tetszett, előbb leugráltak, majd gombás lett az eredeti körmöm a műkörmök alatt. A testem azt üzente, fogadd el, ezt van, ilyen a kezed, májfoltos, ilyen a körmöd, formátlan, de csodákra képes, olyanokra, amelyekre csak te vagy predesztinálva.

Ezért már máshogy nézek a kezeimre.

Látom bennük, azt, hogy valami csoda minden porcikája, minden alkatrésze, minden, ami látható, és minden, ami belül mindezt irányítja, mozgatja, lazává, bársonyossá teszi az érintést, keménnyé az ütést, erőssé a fogást, másodperc tört része alatt reagálót, amikor el kell kapni a labdát, vagy egy tárgyat, amely lefelé indul el a gravitáció nyomán.

Mindaz csodálatos, amit tudatosan, vagy tudattalanul teszünk velük. Kezeink megadják nekünk, a varázslat lehetőségét, nem kell varázspálca hozzá – kezeink maguk azok, – hogy érintsünk, simogassunk, kapcsolódjunk, érzékeljük világunk tárgyait.

A kezek szerelme, pedig az, amikor belefeledkezem saját kezem szépségének, létezésének jelen pillanatába, s elindítok egy mozdulatot. A mozdulat nyomán egy másik kézzel találkozom, annak a másik kéznek bőre és ujjai is mély szeretet-kapcsolódást sugároznak felém, majd, kezeim irányításával, s kajaim által kibontakozik az az áramlás, mely szavak nélkül is összekapcsol minket az Univerzum végtelen szeretete által közvetített vibráló örömmel. Egy végtelen csodálatos érzéssel, azzal, hogy ÉLEK, LÉTEZEM!

Táncolunk. Szabadtánc, egyénenként mindenki máshogy éli meg ugyanazt a zenét, A lassú ritmusra, magába mélyed, földön térdelve, hullámzik, lassú keringővel kering a teremben, maga elé képzelve partnerét, vagy egy színháztermet, ahol ő a színpadon teszi ugyanezt. Mindenki a saját világában, a lassú és gyors számok váltakozásának ütemére, áramlik. Néha kinézek a szemhéjaim mögül, majd újra behunyt szemmel lassú lélegzettel feledkezem bele a lehetőségbe, hogy vagyok, hogy megint ott lehetek, ahol megvalósulhatok testi lelki mivoltomban, a szerető közösségekben. Esetenként a lassú számok után, jönnek a pörgős zenék, azért, hogy kirázzuk, kiengedjük a gőzt, majd újra lelassulunk, lelkünkbe építjük a zene csengő dallamait.

És akkor meglátok egy kezet, mely megszólít, arra „kér”, hogy kapcsolódjak hozzá, azért, hogy kezeink lassú finom érintéssel találkozzanak, hol az ég felé, hol a talaj irányában hol egymásnak háttal, de összekapcsolódva, létezzünk, elvesszünk a semmiben, amelyben csak mi vagyunk kezeink által. Legyünk négy kéz, amely a szépségről szól, a táncról, az érintés gyönyörűségéről, a belső örömről, a lágy szerelem energiájáról, az emberről, s mindarról, mely ott abban a pillanatban megszülethetik, mindeközben, ahogy kanyarodik, csavarodik a két kar, vibrál a test, és mosolyog a száj,

Nézem kezeinket, nem győzöm csodálni, mert ilyenkor szerelmes vagyok önmagamba, az életembe, a térbe, mindenkibe, s mindenbe, ami körülvesz.

Érintésem lágy, meleg, szeretetteljes, átadja lényem lelkem üzeneteit, átveszi a partnerem sugallatait. Szerelem ez a javából, olyan szerelem, mint ahogy a napot szeretjük, amikor átjár és feltölt, olyan, mint, amikor átfúj a szél a hegycsúcson, ahogy ott állunk kitárt karral, olyan, mint az óriás lehelet, a maratoni futás végén, ez maga az élet szeretete.

Kezeim önálló életet élnek, boldogok, és boldoggá tesznek, feltöltődnek másik érintése által.  Aztán suhanok tovább, azért, hogy legközelebbi partneremnek továbbadhassam e kapcsolódások csodáit, és szerelmes kezeim érintését.