Pár napja lebeg a fekete zászló a házunkon. Valahogy sejtettem, ki lehet, aki elment abba a másik dimenzióba.
44 lakásos, 10 emeletes házban lakom, már 22 éve. Egyrészt nagy volt mindig a flusztráció, másrészt, a 44 lakásban lakó akárhány emberből, kb. huszat ismertem meg ez alatt a 22 év alatt.
Akivel beszélgetek, a liftben, vagy a ház előtt, az meg még kevesebb, talán öt ember, s ez most nem a karantén miatt van, hanem, mert ilyen ez a ház, vagy ilyen az összes.
Gyermekkoromban a hetedik kerületben, nem körfolyosós, de nyitott házban, mindenki tudott mindenről. Az idős lakók, akik 90 %-ban lakták a házat, szerettek csámcsogni mindenen, amit nem értettek. Ezért szólt a házmester anyunak, hogy sokáig csókolózom a kapuban, ezért szólt a süket Jolán néni, aki mindig körbe-körbe sétált a sárga keramittal kirakott udvaron, hogy nem köszöntem, megint. Pedig mindig köszöntem, csak ő nem hallotta, belül volt az ő világában, nem fogta fel. Viszont a köszönéskényszert ez egy életre belém égette, és sokszor köszöngetek hangosan, és még ma is előre, pedig nem az én posztom volna…
A nénivel sokszor találkoztam a liftben. Milyen érdekes az idő, néha összeszűkül, néha kitágul. Egy úton a földszint és az ötödik közt megtudta rólam, hogy tanítok, hogy reggelente járok úszni, és még sok egyszerű dolgot. Mindig mosolygott.
Egyszer a kapuban állt beszélgetett a mindig dühös arccal közlekedő lányával, amikor egy eladott dologért eljöttek autóval hozzám, és nem tudtam visszaadni nagy pénzből. Ő azonnal felajánlotta, hogy odaadja, és majd beadom, a lánya a szemével ölni tudott volna, végül odaadtam a vevőknek jóval olcsóbban, apróért, csak, hogy véget vessek a kínos incidensnek.
Aztán sokáig nem láttam. Talán tavaly találkoztunk, nagyon lefogyott, mondtam neki, – nekem épp a kezelések sorozata zajlott, – s ő, a szokásos: „hogy tetszik lenni tanárnő?” után azonnal panaszkodni kezdett. Elmesélte, hogy polipok nőttek a szervezetében, és, hogy megoperálták. A vidám néni ettől kezdve mindig szomorú panaszkodó, betegségközpontú lett.
Eszembe jutott a lánya, aki mindig olyan arccal kapcsolódott vele, mint, aki folyamatosan haragszik rá.
Most, pedig elment. A nevét se tudtam, csak azt, hogy az V-en lakik. A gyászjelentésből megerősítést kaptam.
Kedves ismeretlen néni, sajnálom, hogy nem mosolygunk többet össze a liftben! Ha beszállok, ezentúl, gondolok majd Önre.