Holnap, mivel az ünnepi időszaknak vége, durván két hét pihenő után, – tanítási szünet, szabadságok,– visszaáll a napi rutin, kezdetét veszi a 2020-as év mindennapjainak egyike, amelyet még 360 kísér majd.
Nem tudni, mit hoz az új esztendő.
Emlékeimben a 2000 év fordulója, a nagy várakozás sejlett fel, és íme, eltelt húsz év, és mi itt vagyunk, sokak már hiányoznak, és valószínűsíthető, hogy sok csecsemő született már az új év hajnalán, és azóta is.
Az élet ilyen, az idő telik, a napok telnek, minden ember, aki itt testben megjelenik valamit vár, valamit remél, él, és alakítja az életét, teszi a dolgát, vagy, amit “vállalt”, még mielőtt megérkezett, vagy, amire azt hiszi, hogy vállalta, mert az inkább trendi, de közben, persze a lelke, ágál, és próbálja igazgatni, hogy arrafelé menjen, amerre “kellene”.
Az ünnepeken együtt vagyunk, máshogy, mint egyéb napokon a boltban, a ház liftjében, az iskolában, a munkahelyeken, a metrón, máshogy, mert együtt lehet a család, ott, ahol van, annak, akinek van, aztán más közösségekbe lépünk be, és vagyunk velük együtt, amikor az ünnep családi közösségéből, – ami kinek ilyen, kinek olyan,– kilépünk.
Amikor egy külső közösség, amely, szinte a családunkkal egyenértékű valamilyen okból, – betegség, utazás, a vezető más utakat keres, – felbomlik, az ugyanolyan fájdalmas, – szinte egy gyászfolyamat, – mint, amikor bármilyen veszteség ér.
Amikor egy régi esztendő lezárul, nem a durrogtatás a lényeg, hanem, hogy elengedjük azt az évet, és megpróbáljuk felépíteni az újat.
Amúgy, minden ugyanolyan, mégis más. Új utakon kell elindulni, és ez nem mindig könnyű, sőt.
A sok jókívánság mellé, most ez után a “hangos” gondolkodás után annyit kívánnék magamnak, és mindenkinek, aki itt van, vagy lesz, hogy ez az év kevesebb hiánnyal, gyásszal, és veszteséggel teljék. Mert a hiányainkat mi teremtjük, még akkor is, ha az hiányzik, ami annyira jó volt, ami boldoggá tett, mert, fájdalmas ugyan, de találnunk kell egy, vagy több olyan újat, amitől megint megérkezik az az érzés, ami az ünnepek alatt, amikor a kezünket a másik szeretett lény kezébe csúsztattuk, vagy csak öleltük egymást szorosan, miközben fojt a szemünkből a láthatatlan könny.
Új utakon boldog kacajjal sétáló évet kívánok!