Zariza megjelenik

– Anyuúú! Anyuciiii! Gyere gyorsan! – a kiabálás a gyerekszobából Karola hangján érkezett.

– Jesszusom, mi történt, kislányom, mi ez a nagy hangzavar? – rohant anyukája a gyerekszoba irányába, ahonnan a kiabálás hallatszott. Annyira sietett, hogy szinte berepült a szobába, mert megbotlott Karola nővérének az ajtónyílásban keresztben eldőlt teniszütőjében, miközben a kétségbeesett kiabálásra a hang irányába rohant. 

Azonban csodálkozva látta, hogy Karola nyugodtan, igaz, égő vörös arccal ül az ágy sarkában, és alvó pelenkája sarka maradékát morzsolgatja. A pelenka morzsolgatása, és nyugtató szagolgatása születése után alakult ki nála, sem a cumi, sem az ujja nem kellett, csak a drapp pelenka sarka, ahhoz, hogy elaludjon, vagy megnyugtassa magát. Anyukája viszont tudta, hogy mostanában, már csak akkor tette ezt, ha nagyon nagy szüksége volt rá, hiszen az évek során a pelenkából, hm, már csak egy kicsi, szinte átlátszó darabka maradt.

–  Mi történt, kincsem? – nyúlt rögtön a homlokához, hogy megnézze, van-e láza, szokatlan volt ez az ébredés utáni reakció, és Karola szeme is nagyon csillogott. Az ugyan megnyugtatta hogy látta, semmi olyan nincs a kicsi lányon, ami előző este még nem volt, mégis kirohant, és ugyanazzal a lendülettel, hozta is a lázmérőt, és a hóna alá nyomta.

– Láttam, anyuci, láttam! 

– Mit láttál kicsim? Mi történt? – nyugtató szavaival azt próbálta elérni, hogy a lázmérés nyugalmasan teljen, simogatta pici lánya szőke fürtjeit, miközben leült az ágy szélére, és így egyensúlyozott a hőmérővel, hogy ki ne essen idő előtt, és, azért lássa is. De Karolának nem volt láza. Viszont izgatottsága nyugtalanította anyukáját.

– Mit láttál kicsikém, mi az, ami ennyire felzaklatott?

– Hát láttam azt a rókát!

– Melyiket kincsem? – kérdezte az anyukája, bár kezdett sejtése lenni

– Hát azt, tudod, akiről láttuk a színházi előadást! Hát Zarizát! Ki mást?! – Karola már kiabált, mint aki azt érzi, hogy hiába beszél, anyukája nem érti.

  • Zarizát? – nézett nagyot anyukája – Persze, hogy láttad Zarizát! Vasárnap a színházban.
  • Neeeeeeem, anyaaaaaaaaaa, neeeem, persze, ott is láttam, de álmomban! Álmomban itt volt, és beszélt hozzám! Azt mondta, gyere, megsúgom, senki se hallhatja, hajolj közelebb anyuci!
  • De, hát a nővéreid mind elmentek már itthonról! Csak te vagy itthon, tudod, ma nevelésnélküli munkanap van az oviban, csak mi ketten vagyunk itthon.
  • Tuudom, anyucii, de Zariza a lelkemre kötötte, hogy senki sem tudhatja rajtad kívül! – Mondta már kicsit kevésbé piros arccal és odakuporodott anyukája füléhez, még két oldalról be is fogta, hogy senki se hallhassa, ha mégis van otthon valaki.
  • Zariza azt mondta anya, hogy ő létezik, hogy azért mert engem Rózsahegyi Karolának hívnak, én is RÓKA vagyok, és ő lesz ezentúl az én segítőm….
  • Ó, csillagom, ezt csak álmodtad! – nyugtatgatta az anyukája – Vannak ilyen álmok, amikor visszaálmodjuk azt, ami velünk történt, vagy beleálmodjuk magunkat egy szép mesébe.
  • De anyuci! – elégedetlenkedett Karola – Honnan tudhatta volna az egész nevem? És, még sok mindent tudott rólam. Mondta, hogy tudja, hogy a rongyikámat hova szoktam dugni, hogy Olgi és Livi ne vegyék el tőlem! 
  • Nahát! – tényleg? Hüledezett anyukája, miközben arra gondolt, hogy ráhagyja lánykájára, az a lényeg, hogy nincs baja, és nem lett bárányhimlős, de érdeklődve hallgatta a sugdosást tovább.
  • És képzeld, azt is tudta, hogy mit vettünk együtt apa születésnapjára! – mondta Karola, de ezt már nem súgva, de halkabban, mint ahogy beszélgetni szokott, főleg, ha hazaérnek az oviból, és szeretné, ha mindenki rá figyelne.
  • Persze, hiszen veled együtt vettük, te tudtad, kicsikém, azért álmodtál vele. 
  • Anyuci! – kiáltott fel megint méltatlankodva Karola,- akkor azt honnan tudta, hogy ma reggel esik majd ki Olgi foga, és, hogy hova dugja majd a fogmanónak a kihullott fogát? Na, mikor azt én sem tudtam, hogy mozog neki, és, azt sem tudhatnám, hogy kiesett neki reggel, mert, mire felébredtem, ők már elmentek. Én is azt hittem álmodtam, de ahogy felébredtem, megnéztem, és tényleg a zsebes macijának zsebébe tette, ahogy Zariza nekem elmondta álmomban.

Anyukája erre nem válaszolt, nem tudta, mit higgyen. Túl voltak már Karola éjszakai járkálásain, amikor álmában jött ment, beszélt, tevékenykedett. Túl sok betegségen, és csodás gyógyuláson, túl azon, hogy Karola kedvenc állata a róka, és kedvenc meséje a VUK, mert hiszen Livi, Karola tíz éves testvére egyik alkalommal azt mondta, amire ők sem gondoltak, amikor Karolának a dédi nevét adták születése után, emlékezve, a szeretett dédnagymamára, hogy Rózsahegyi Karola vezeték és keresztnév első két-két betűje kiadja azt a szót, hogy RÓKA!

  • Na, anya, na, elhiszed már?! Anyuci!!!!!!!! Kérlek, higgy nekem!! Nem kamuzom!! Még sok mindent mondott Zariza álmomban, olyanokat, hogy ma ötöst hoz Livi matekból, és, hogy Olgi ma az osztályban majd mindenkinek eldicsekedik azzal, hogy kiesett végre a foga!
  • Hát… – nyelt egyet az anyukája,- nem tudom, mit mondjak. Zariza?! Akkor most már lesz segítőd, amikor megbetegszel, és lesz, aki megvigasztal, amikor a nővéreiddel nem igazán értesz egyet. Hát…- mondta tovább anyukája,- akkor itt az idő, hogy felkelj, mosakodj, moss fogat, reggelizz, és délelőtt rajzold le nekem Zarizát, ahogy az álmodban láttad!
  • Ó, de jó, – sikkantott Karola,- azonnal. – Kiugrott az ágyból és szaladt a fürdőszobába.