A november 20-i tánc margójára:

Vonulnak a légben a költözőmadarak. Igaz, láttam már januárban is csapatostul a lakótelepünk felett repülő vándormadarakat, de most csodálkoztam rá arra, hogy minden csapat mögött van egy-két lemaradó madár, akik, valószínűleg megpihentek repülés közben, de utána teljes erőbedobással szálltak tovább a csapat után, úgy, hogy talán már nem is látják.
Mert az a biztos hit, az az energia táplálja őket, hogy jó irányba tartanak, ott van bennük. Ott van bennük az összetartozás láthatatlan köteléke, az a rezgés, mely mutatja az irányt..
Mi táncoslábú hittel és boldog tudattal hétfől-hétre a szabadban táncolók nem vagyunk vándormadarak, mégis összeköt minket a csapatszellem, a közös vágy, hogy együtt, egymásért, önmagunkért, kint a szabad levegőn, a fákkal körülvett tisztáson elmerüljünk magunkban, áramoljunk, rebbenjünk, szaladjunk, ugráljunk, kapcsolódjunk, ölelkezzünk önmagunkkal, a széllel, a nappal, a talajjal, a fényekkel.
Tánc közbeni kis szünetekben, míg frissítő teámat ittam, úgy néztem a többieket egy darabig, mint, ahogy azok a “bámészkodók”, akik körben állva, meg,- megállva néznek, videóznak minket, hétről-hétre, nem tudva, miért vagyunk ott, mi is az a tánc, amit mindenki lejt, és elmerültem a látvány csodájában. Valahogy egy mesébe képzelve magam, ahol én, a leselkedő “embergyerek” nézi a tündérek táncát a tisztáson, és, ahogy eldönti, hogy ő is tündérré válik, azért, hogy velük táncolhasson.
A tánc a szabadban ilyen. Csodákat tesz, és csodává válik. Minket követ a természet, ahogy követett tegnap is, hisz olyan erejű napsütés volt, mintha kora tavasz lett volna.
Amikor a végén hálát adtunkmindennek, és mindezért, majd összekapaszkodva megéreztük egymás boldog örömét, szeretetünket a létezés gyönyörűségében, akkor minden apró porcikánk, DNS-ünk is boldog örömben fürdött velünk együtt.