Tegnap célom felé igyekeztem Kispesten, és a buszon odafelé nem olvastam, sőt a telefont is sikerült a táskámban tartanom!, kifelé figyeltem a csodás előtavaszi időben, érdekes élményekkel gazdagodtam.
Egy kisfiú, lányos gyermek esernyővel a házak előtti árok széléről ejtőernyős ugrásokat gyakorolt. A kedves látvány megmosolyogtatott, eszembe juttatta, milyen jó is tavasszal, nyáron mindenféle vicces játékokat űzni a szabad ég alatt, milyen jó, amikor nem a képernyő ami elvonja a figyelmet, hanem az ég kékje, a hurncutságok, a bújócska a bokrok mögött.
Azt hiszem amikor szerelmes az ember, ez teljesen természetes állapot, hogy huncutságokkal lepi meg a kiválasztottat, és önmagát, a mosolygó, kacagó, bújócska a szabadban, megédesíti az amúgy is édes tavaszt.
Felrémlettek bennem képek, amikor unokáimra vigyáztam, hoztam őket haza az oviból, vagy éppen kéztörés miatt nem mehetett Oli oviba, és milyen vicces játékokat játszottunk, mind kint a szabad ég alatt, miközben minden mosolygott ránk.
(S most nem az jön, hogy oltasd be magad!…)
Aztán visszafelé már egy jó darabon nem szálltam járműre, gyalogoltam, mert „gyalogolni jó”… Lenge kabátkám a karomon, figyeltem az utcatáblákat, és azt, hogy mennyire eltérőek.
Ahol én lakom van egy tó, egy bányató, ezért itt vannak tóval kapcsolatos utcanevek, de ezek ott, amerre bandukoltam, semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással!
Ezért, új játékba kezdtem, összeraktam az utcaneveket, és jókat kacagtam. Eljöttem egy Móricz (lásd Gyalogolni jó) és egy Koppány utca mellett, egy Bádogos és egy Bányász utca mellett. Így kezdődött: Móricz Koppány bádogos, és bányász, és a következő utcákat is bevonva, (Alpár) alpári hangot használt Báthoryval… 
Mire elértem a megállót, amelyet már megcéloztam, a kedvem kacagós, hucut, tökéletesen tavaszi illatot sugárzott nekem bévül is.
A buszra várva betetőzésül megállt előttem, a piros lámpa okáán, egy Toyota, melyből letekert ablakon át vidám dallamos, szerelmes dalt ömlött ki az utcára.
A két fiatal bent ütemre mozgott, és amikor meglátták, hogy én is követem őket, kicsit szégyenlősen kacarásztak egymás közt sugdosva.
Nem vettem magamra, sajnáltam, hogy azonnal beindult bennük a szocializált jólneveltség, vagy a kritizálási hajlam, én attól még tovább énekeltem magamban, egészen a végállomásig.