Elég sűrű napjaim vannak. A sűrűséget az önmunka, a vízvezetékszerelő, a váratlan és nem rossz történetek, és a napi teendők mind befolyásolják.
Nem tudtam, milyen idő van, amikor tegnap négy óra után elindultam a Szigetre az öt órakor kezdődő táncra. Kilépve a lakásból, pillanatok alatt átfagytam, elveimmel ellentétben, visszafordulva, felöltöztem, jókislányhoz méltón. A nap kikacagott, és mire a Szigetet elértem, jól felcuccolva, kézben vittem a kabátot, és azonnal ledobtam a cipőm, hogy mezítláb táncolhassak, ahogy a csapat fele, és bírtam is a mezítlábas táncot, vagy negyven percig, amikor visszavettem a zoknit és a cipőt, így fejezve be, lassulva le a végére, kezemmel a szívemen, boldogan, áteresztve magamon a tavaszi fényt, mely egyrészt fentről érkezett, másrészt visszatükröződött a vízen.
Tánc közben néha kinyitom a szemem, élvezem a létet, a helyet, a többieket a tért, figyelem, kint is vagyok, bent is. Így lettem figyelmes, egy maximum öt éves srácra, aki Fred Astair szintjén ropta. Nem láttam ilyent még sosem! A kisfiú előbb cipőben, majd édesanyjától engedélyt kapva, szintén mezítláb, olyan flikk-flakkokat nyomott, lihegés, fáradtság nélkül, felénk sandítva a külső körön, hogy bizony bárki a benti táncosok közül megirigyelhette volna. Volt, hogy kapcsolódott, szembeállt egy fiatal fiúval, és méginkább ropta. Ropta, a lassabb zene alatt is, belső ritmusára, boldogan, szárnyalva, figyelve mosolyainkat, anyukája integetéseit, végtelen boldogsággal.
A tánc végén anyuka érdeklődött, mikor leszünk újra, és elmesélte, hogy fia egy film alapján kezdett így táncolni, fogalma sincs, honnan ez a végtelen tehetség…
Vigyázat világ! Vigyázat Föld! Megérkeztek az emberbőrbe bújt angyalok, hogy szebbé tegyék az életünket, és folyamatos mosolyt csaljanak arcunkra éggel s földdel való kapcsolódásuk által!
(Kép forrása: Pixabay)