Január utolsó hetében sokat szokott sütni a nap. Ez azért egy plusz ajándék, még akkor is, ha ma reggel – 8 fok volt.
Bár téli gyermek vagyok, de a hideg, és a nagy meleg nem az én kedvencem, a kellemes tavasz, és a színes ősz inkább.
Ugyanakkor, amikor télen, süt a nap, és tiszta az ég, a hideg tiszta levegőben, csodálatos érzések jönnek, nem beszélve arról, ha ilyen időben, ahogy tegnap is, táncolni lehet, arcomat a nap felé fordítva, békével a szívemben, örülve az életnek, a térnek, a testemnek, a mozgásnak, a létnek…
Általános iskola utolsó évében találkoztam először a szerelemmel, vagy valami hasonlóval, hisz, a kamaszlány érzéseibe belekapcsolódott egy fiú, aki nagyon más volt, mint a környezet, szőke, zongorista, Drozdik István, aki csak kevéssel azelőtt érkezett a suliba, de a hangok szárnyán megszületett valami, ami aztán a Bolyai János elektronikai szakközépben, – amely saját választásból született iskola volt, – egész más irányba vitt el.
Viszont a királylány, színésznő keveredése a gyakorlati órán reszelő, forrasztó, esztergáló lánnyal, aki ebben ugyanolyan csodát látott, mint a versekben, – amit magányában, vagy épp egy futó szerelmi kapcsolatban írt, – megmaradt, könyvekbe merülve, füzetekbe rejtve el a betűk csodáit, mert már akkor is minden az alkotás, a szépség, a teremtés csodáiról szólt, szólhatott.
14 éves koromban már volt más fiú, gimnazista volt, arra sem emlékszem, hogy ismerkedtünk meg, de ő csókolt meg először, ami teljesen más hatást váltott ki, mint amit vártam.
A nevét nem tudom, de hamarosan érkezett más a szívembe, egy Balatonfüredi szülőkkel együtt eltöltött nyaralás kapcsán, Jörg Menge, egy NDK srác, akivel a mélyebb szerelmi kapcsolatot, a második találkozást, a fantasztikus, nyelvtudás nélkül is megélt csodát, a vitorlázást, a táncot, a kedvességet, a 68-as események vágták ketté, ahogy kellett, ahhoz, hogy ne akarjak német fiút páromnak. Viszont elkezdtem az utált német nyelvet tanulni, melyből még most is vannak morzsák, amelyre emlékszem.
Jörgöt, Szarvas Győző követte, padtársam, akivel sokáig az osztály előtt titokban szerettük egymást, futottunk délutánonként boldogan kacagva, csókolóztunk órákig az előszobában, és felejtettük el mindazokat a különbségeket, melyek miatt amúgy nem működött volna.
Mindeközben érezve, hogy ez a szakma nem igazán az enyém, a humán vonalat is erősítve, írtam, szavaltam, olvastam, szerveztem, nyüzsögtem, bizonyítva, hogy nekem az kevés, ha nem látom azt a csodát, amit az esztergapad mellett láttam, mivé tud alakulni bármi is általam.
Érettségi után egyedül álltam mindazzal, ami az enyém, mindazzal, amit szerettem volna, de mégsem volt megfogalmazva, és elkezdődött egyfajta munkahelyi vándorlás, melyben szétmorzsolódásomat csak az a tudat akadályozta meg, hogy éreztem, ennél sokkal több vagyok…
A fotók: 14, 15, 16, 17, 18 éves koriak. Az első és utolsó kép a tablókép.