2020-óta podcastok százait hallgattam, sőt, míg le nem beszéltem magam róla még az elején, már a Covid időszak táján, magam is készítettem, nem kevésbé érdekeseket, legtöbbjüket tánccal kapcsolatosan.
Amelyeket hallgatok, azok az élet élésével kapcsolatosak, legtöbbjük, a hogyant, a mikéntet, és a tényleges lehetőségeket szedi apró cikkelyekre, attól függően, mennyire ügyes a kérdező, vagy mennyire lélekből létező a válaszadó.
Magam eközben fejlődöm, változom, értékelek, fejlesztek, lépegetek a saját utamon, mely bőven lehet, hogy már születésem előtt megterveződött, – én hiszek ebben, – mely van annyira rugalmas, hogy néhány kitérő belefér, – amely később rámutat arra, hogy az „igazi út” is ott volt a szemem előtt, – de a fejlődés érdekében mégis kellett.
És, igen, büszke vagyok.
Van, aki szerint, nem illik””, mert a büszkeség, felfuvalkodottságot, felsőbbrendsűséget szül, eltévelyeg, aki büszke, stb.
De amúgy, kit érdekel, ki mit gondol.
Nem tudom, 0-6 éves koromig, amíg a Kertész 30. általános iskola diákja nem lettem, mennyire voltam boldog, elégedett, és szárnyaló. De az biztos, hogy én is színésznőnek, királylánynak készültem, még akkor is, amikor visítva kergettük a patkányt az óvoda udvarán, vagy, amikor orvososdit játszva, azt kértem, hogy „birizgáljanak”, – ami az érintéseim hiányairól szólt, – vagy bebújtam az asztal alá Bárd Ivánnal, – ahogy egy mai óvodás, – hogy megvizsgáljuk egymás micsodáját.
Nem volt bennem félelem, Apám télen, bár műlába volt a jobb lába helyett, melyet egy 20 cm-es csonk jelzett, mégis körbehúzott fémtalpú szánkón a tömb körül. Ez neki akkora terhelés lehetett, mint más mai apukának egy félmaraton, mégis megtette. Állt velem, akkor épp mankóval, – mert feltörte a csonkját a műláb, – 56-ban kenyérért sorba, és nem közvetítette át rám mindazt a mélységes mély űrt, mely a lelkét nyomta, saját élete okán.
Az ovi az utca másik oldalán volt. Bölcsődébe viszont, anyám tolt babakocsiban hosszú kilométereken át, majd mentünk később trolival, busszal, – ahol sokszor rosszul voltam, – de mindezen utakon dalolásomtól volt hangos a járat.
Szüleim sosem vitáztak előttem. Lehet, hogy amúgy sem. Hisz, inkább magukba fojtották mindazt, amit hordoztak, hogy aztán, majd hosszú évekkel később csapódjon ki rajtam a transzgenerációs pattanás.
Egyke lévén mindig és sokat voltam egyedül. Emlékszem, hogy volt egy gumiból készült Mari babám, melynek lejárt a feje, és azzal gurigáztam. Más emlékeimben, a mackómat és a lakást majdnem felgyújtottam, mégis talán egy regressziós hipnózis tudná visszaidézni, történt-e olyan, mely kihatott az iskolás éveimre, a lényem alakulására.
Sokan elfogadják, és én hiszem is, hogy magunk választjuk szüleinket, feladataink szerint. S, bár sokszor haragszunk rájuk, nem értjük őket, és ők se minket, mégis, mindennek jelentősége, mindennek oka van. Lehet, hogy annyi, amit az elején írtam, hogy kisebb bekötőutak, amelyek picit eltérítenek, de gyarapítanak, és segítenek megtalálni az önvalónkat, mindazt, amiért ide, és pontosan oda érkeztünk, érkeztem.
A fotókon 4 éves vagyok.