Tegnap szivárványt láttam a lakótelep házainak falainak rései közt, amikor táncolni indultam. Még épp időben kaptam el, láttam meg. A 9. emelet magasságából szépen látszott az ív egyik fele, szerencsére a baloldal, amelyet így nem takartak el a 10 emeletes házak. Frenetikus élmény volt!
Megszoktam egy ideje, hogy felfelé nézek. Akár a házak homlokzataiban gyönyörködöm utazás közben, akár a csodálatos égi eseményeket figyelem, fotózom, ha épp el tudom kapni, ez most mégis egy pillanat volt , egy pillanat a jelenben, a mostban, amelyet észrevettem. Boldogság volt.
Láttam már szivárványt a KÖKI felüljáró felett, és a Római lakótelepen, miközben hazafelé tartottunk Flórával és Olivérrel tavaly nyáron a könyvtárból, de a saját közvetlen környezetemben soha.
Nem csak boldogság, de egy jel volt. Tudom.
Mert a lelkem jelre várt. A két napos könyolvasás után áhítozott valami szépre, ismeretlenre, és felemelőre.
Aztán még kaptam jeleket. A földszinten lakó fiatalasszony kisfia lakásuk felé tartva megállt velem szemben, és azt mondta: Nagyon szép a kék hajad!
Anno azt hittem, hogy a lakótelepi házakban is mindenki ismeri egymást, ahogy az Akácfa utcában gyermek,- és ifjúkoromban. De rá kellett döbbennem a 23 év alatt, hogy mindez független a sűrű lakóváltozástól, mert sokszor azokkal sem találkozom hónapokig, akik réges rég velem együtt ott laknak, sőt a háromnegyed ház lakójának a nevét se ismerem, köszönünk egymásnak, ennyi az egész, liftből ki, lifbe be.
A kedves vöröshajú fiatalasszony, két pici gyermeke, valahol engem idéz. Olyan színű hajat vágytam gyermekkoromban a barna helyett, mint az övé. Már régebben is köszöntünk, még a játszótéren is, aztán, amikor felfedeztem, hogy a közös földsznti erkélye előtt a saját pénztárcájából, és lelkesedéséből elkezdett kis közösségi kertet építeni, akkor teljesen a szívembe zártam. Aztán megjött a tavasz, és a két éve megmentett fűzfaág szólt””, hogy nálam már megtette, amiért megmentettem, most utazni vágyik. Így, hát felajánlottam a kertjébe. Most, pedig, hogy találkoztunk, és a kisfia fogatlan, amúgy 6 évesek mosolyával rámvigyorgott, még inkább tudtam, jó helye lesz fácskám ágának.
Amikor begubózunk a nincsbe, a hiányba, az egyedüllétben csak azt látjuk meg, amikor valaki csúnyán nézett, elfelejtett, megsértett, és nem reagált, akkor jöjjön a szivárvány, és a kedves gyermeki mosoly, és felderül a lét, megmutatja önmagát, mindazt, amiért itt vagyunk. Áldás.