Ahol ülök, az előszobában kialakított gépsarokban, az előszobai tükörre látok, mely a nagyszoba függönyét mutatja, amögött, pedig a szembe ház valamelyik lakásának a lehúzott redőnyét.
 
Rétegek. Ahogy bontogatjuk a saját életünk rétegeit, – ezt főleg év végén tettük, – így láthatunk egyre több,- és több réteget a belsőnk által követített érzelmekből, tudásból, a lét apró milliárdnyi darabkáiból.
 
Azt hiszem, valahogy, valamit megéltem szilveszter éjjel. Valami átkattant. A szívcsakrám folyamatos rezgésben, magam néha lebegő érzéssel, végtelen örömöt érezve ülök itt MOST.
 
Hajnalban megébredtem. A mellékhelyiségbe kellett mennem, már álmomban jelzett a rendszer, pedig szép álom volt, kitéptem magam, és kimentem. Utána egy órán át, visszaérkezett a lelkifurdalás, és olyan dolgokat hánytam a saját szememre, amelyet már nem tudok megváltoztatni, hiszen megtörtént, és lehet, hogy nem is volt “rossz”, de az átlalkulás fényében, annak tűnt.
 
Nem tudni, és nem is kell tudni, milyen évünk lesz, de szeretném, ezt a belső mosolyt sokáig őrizni, – mely alapja, alfája és omegája a tegnap délelőtti tánc a hegyen, majd a délutáni másik csoportban, – amely visszatért, abban a minutában, ahogy reggel megébredtem, mert fél négy körül el tudtam aludni, újabb szép, és azonnal elfelejtett álomba révedve.
Áldás és Hála mindezekért.