Ma reggel láttam, hogy 195 nap telt el az évből, és 170 van hátra…
A szinkronicitás, a teremtés egymás mellett járnak, kihegyezett lett az érzékelésem az elmúlt napokban, a kommunikációs csoport feladatai miatt, amely, néha már kicsit több is, mint kéne, mert elég súlyos tud lenni.
Régebben is figyeltem az embereket a járműveken, próbáltam kitalálni, ki kihez tartozik, kinek mit tükröz a tartása, a mozdulatai, a csomagjai, a hangja, az az energia, amit beszélgetés közben átad a másik embernek.
Most még inkább élesben látok. Figyelem kívülről önmagam is. Bár azt hiszem, erre mindenki képes, mindenkiben megvan ez a tudás, ez az ismeret, ez a végtelen lehetőség.
Mert nemcsak az gyógyít kézzel, akinek ez a hivatása, minden anyuka, és apuka képes erre, mindenki, akit az anyukája a karjába vett, vagy mindenki, akit az apukája a levegőbe emelt, megkapta ezt a tudást, tőlük, akik maguk is mágusok. Vagy a szerelmesed, amikor végigsimította a tested, és nem számított, hogy te magad milyennek látod, a világ leggyönyörűbb teremtésévé varázsolt téged, és te őt.
Minden kommunikáció, és mindennel közlünk valamit, valakivel, vagy önmagunknak rezegtetjük amit magunkkal közölni szeretnénk.
Figyelem a teret, olyanok is megérkeznek, találkozásokban, beszédben, energiákban, amelyeket máskor észre sem vennék.
Köszönöm.