Amikor az ötödik, vagy hatodik honlapom tervei készültek, megint felmerült az a kérdés, hogy mi a cél?

Mi a célom azzal, hogy folyamatosan szeretném megmutatni önmagam, azt a sokoldalúságot, amely bennem, hála a teremtésnek, hála a géneknek, hála a sorskönyvemnek, hála mindannak, ami engem irányít, ami bennem folyamosan dúl, ami, amikor nem pezseg, azonnal kétségbeesésbe, majdnem depresszióba hajt. Mert, ha nem zsizseg, ez az ötletbörze, ami a fejemben, a szívemben és a kezemben naponta előbukkanni vágy, akkor azt hiszem, hogy elfogyott, hogy megszűnt, hogy… jaj.

Ajaj, pedig, csak pihen, és ő is arra vár, hogy a megfelelő ösvényt megtaláljam.

Valaki egy meditáció kapcsán, egy csoportvezető, azt mondta nekem, hogy szétaprózom magam. Mert a meditációban egy ménes élén két ló tetején állva, mint a cirkuszi műlovarnő álltam és száguldottam…

Azt hiszem, az én olvasatomban,– bár a szétszóródás igencsak elő szokott fordulni,– a sokrétűség jelent meg inkább. Az, hogy azt a sok lovat tudom irányítani, a sok ötletnek gazdája vagyok, még, ha a sebesség néha oly merész, hogy veszélyben a biztonság, veszélyben az ötletek.

Akik hisznek az álmok erejében, és a programozható álmokban, pont ilyen alanyra vágynak, mint én, akinek van mit programozni álmai útján.

S lőn, amikor teremről teremre vándorlok az álomban, és nem találom, amit keresek, amikor liftekben utazom, és nem tudok ki, vagy beszállni, amikor emeletre feljutok, de a lépcső eltűnik, nos az is egy olyan történet, amelyet az ilyen kérdésekkel kapcsolatban megélek, hogy mi a cél?

Mi a célja az embernek azzal, hogy megmutatni kívánja magát, az általa ismert, vagy nem ismert embereknek?

Mi a célja az írónak, a színésznek, a táncosnak, a bloggernek, egy videó beszélgetés vezetőjének?

Mindenki arra vágyik, hogy látva lássák, hogy érezzék mások is, amit ő érez, gondol, lát.

A honlap jó dolog, de életben kell tartani, mert különben elhal.

22 évig voltam másodállásos könyvkereskedő. Reggel hétkor már könyvért rohantam bevásárlókocsival a hátam mögött, – reggel ötkor kelés, gyerekeknek reggeli, tízórai, minimális rendrakás, és irány a város, Zugligetből, hol a XIII., hol a VIII. kerület,– hogy háromnegyed tízkor, vagy tizenegykor indulhassak a becsöngetésre órát tartani az általános iskolában, újra a XII. kerületben, Zugligetben.

A 22 év alatt igyekeztem minden könyvet beszerezni, amit tőlem rendeltek, általában mindig sikerült, és árultam először hetente háromszor az iskola bejáratánál, délutánonként, óráim után, este hatig, 7 évig, majd a TF-en egy pult mögött, állva, fázva, felépítve az eladó teret, minden alkalommal, majd utána lebontva azt a zárás előtt, három évig. Mielőtt az MTI-ben saját pici boltom lett, volt egy év a TF-en, amikor folyamatos megfázások, és a fél háromig tartó óráim miatt csak hétfőnként tudtam kirakni a könyveket, és árusítani. Tönkrement a bolt, nem láttak, hát elfeledtek.(Szerencsére ezután egy 9 éves MTI-s korszak következett, ahol egyébként hasonló problémák miatt lett vége a boltocskámnak.)

A honlap, és a Facebook is ilyen. Ha nem látnak, elfelednek. De ez nem baj. A lényeg, hogy az találja meg, amit írok, akinek ugyanúgy szól, ahogy nekem, amikor kikívánkozott belőlem, és melegséget ad neki a szíve táján.

Ez a CÉL! Mi más kellene?