Már csak két nap, és megint fordul egyet az évek száma…
Sosem volt problémám ezzel, vagy igen? Azt hiszem, legtöbbször nem…
Egy bizonyos kor után már az ember, én, büszke, hogy még itt van, és, hogy ilyen életet él.
Épp azon gondolkodtam a táncosok közt a hegyen, a csúszós félig latyakos, nem tudom milyen minőségű volt hóban, hogy vajon, miért érzem azt, és hiszem, hogy úgy is van, hogy nekem ugyanolyan energiákkal kell”” kellene megélnem a tánc intenzitását, mint egy 20, 30, 40, 50 éves, hiszen az az 50 éves amikor született, én már túl voltam fiatal életem több „traumáján”, első munkahelyem, munkahelyeim férfiak által felém „kínált” megalázásain, önálló választásokon, külsőzés a Hungarocamionnál, ami akkor egy vállalati menő”” újság volt, kilincselésen a Nagyvilág c. havi művészeti magazinnál, ahol Garai Gábor próbált hatni fiatalos lendületemre, imigyen, „milyen szép hosszú combja van…”, túl egy gyors,- és gépíró magántanfolyamon a Magyar Honvédség berkein belül…
Asdfjklé kántálta, a tanárnő, miközben sétált a sorok közt, csattogtatta a kezében lévő facsattogót, mely ütemére ütöttük a nagykocsis írógép billentyűit.
Asdfjklé ismételte századszor is, mi meg ritmusra kórusban vele együtt, (ennek a tudásomnak ma igazán hasznát veszem).
Még húsz éves sem voltam, de jártam Omega koncertekre, táncoltam az Ifi parkban, cserélgettem a partnereket, vagy ők engem, még nem jutottam el a döntésig, hogy megérdemli-e bármyel férfi, hogy ő legyen az első, jártam klubot vezetni Rákoskeresztúrra, ahol esténként Cintula vezette discoban mulatott az ifjúság, már megkóstoltam, milyen, ha nem az Omegát, hanem az Illést próbálom bevenni a lelkem bugyraiba, már tudtam, hogy ha a kapuban csókolózom 10 óra után, másnap az egész ház tudja…
Már megpróbáltam az ELTE népművelés-magyar szakára a felvételit, ahova aztán nem vettek fel, előtte, már jártam előkészítőre is, és még nem tudtam, hogy nemsokára debreceni diák leszek, népművelés-magyar szakon, három évig…
Akkor mindig idősebb szerettem volna lenni, mindig rohantam előre, mindig bíztam abban, hogy meglátják zsenialitásomat, (bár ez azóta is egyfajta álmom ), szóval nagyjából húsz évesen, vagy fiatalabb korban még elképzeléseink sincsenek, hogy az akkori „nagy traumák” mennyire kicsik lesznek, amikor megvádolják az embert ok nélkül, amikor konfliktusba kerül a családja tagjaival, amikor újdonsült férjem zokog az esküvőnkön, mert a nagybátyai részegen verik az asztalt, amikor rohanni kell, mert kizáródott a kislányom sérve, amikor befullad a nagyobbik lányom, és éjnek évadján mentővel viszik a Lászlóba…
Kicsi történetek, nagy traumák, közben az évek telnek, emlékké nemesül, megbocsátást nyer az anyós, após, férj, főnök, erőszaktevő, tolvaj, anyai pofon, apai csend, mert a mérőszalag nem tudni mekkorára volt szabva, amikor anno a mennyei szabászaton kimérték.
Az évek, a napok, a percek rohannak, egyre inkább, és egyre jobban, ahogy telik, úgy múlik.
Nem ülünk a ház előtt a kispadon, mint üknagyanyáink, figyelve a szomszéd Rozikáját, mi azért bosszankodunk, hogy nem jön a busz, csúszós a járda, nem hív a kedves, eltűnnek a barátok, barátnők…
De az életben vannak pillanatok, amikor megállunk néhány másodpercre, és elképzeljük, milyen is volt, az, amire nem emlékszünk.
Megnézzük a fiatalokat, a saját gyermekeinket, unokáinkat, és megállapítjuk, hogy bár sok a hasonlóság, teljesen mások vagyunk, és sosem leszünk egymás tükrei.
És ez így van jól.
Mert az éveknek telniük kell, hogy tovább történhessenek a csodák.