Újabb nap.
Egyre közeledik az igazi nap.
Pár napja volt Budapest 149. születésnapja. Törzsgyökeres pestiként, aki, persze lakott 21 évig Budán is, megállapíthatom, hogy jól vagyunk egymás társaságában, szeretem ezt a várost, és mindennap rá tudok csodálkozni, ahogy a saját életem alakulására is.
Pont a Budapest tiszteletére rendezett standup esten hallottam újra, amit anyukám is hangoztatott néha, hogy a gyerek születésnapján az anyukákat is jó lenne köszönteni, hiszen nélkülük, na persze és apukánk nélkül, nem lennénk itt.
A hála, mely sokszor meglebbenti a szívem, mióta látom, hogy milyen nehéz lehetett nekik, mióta tudom, hogy gyereknek, kamasznak, fiatal felnőttnek, anyukának, és nagymamának is kellően nehéz tud lenni a lét, ha nem vagyunk tudatosak önmagunk irányában.
Amúgy, meg ki mondta, hogy könnyű lesz? Hát nem ezért vagyunk itt, tanulni, fejlődni, lépni előre, felfelé és minden irányba?
A mai nap is az ünnepről szól majd, az élet ünnepéről, a saját életem ünnepéről, mert megérdemlem. Összebújok magammal, megérintem önmagam, saját szemembe nézek a tükörben, és megölelem magam táncaimban, lépéseimben, örömeimben, minden másodpercben, itt és most.
Két képen szüleim is meg vannak örökítve velem, ritka fotóimhoz tartoznak, és a minőségük is romlott az évek alatt, de sorban így következnek: Én 15 évesen Balatonfüreden, amikor a szüleimmel nyaraltam, és másodszor lettem szerelmes három nap alatt egy NDK-béli srácba, s ő belém, nyelvtudás nélkül, mellette anyuval a 16. születésnapomon, majd apuval 17 évesen egy közös nyaraláson, és 23 éves koromban, Lengyelországban, stoppos utunkon nyáron, amikor éppen koccintunk a háziakkal.