Az okosóra pár óra ülés után figyelmeztet, hogy mozogjak.
Teljesen rendben van, már nem ijedek meg, amikor alkotás, vagy írás közben elkezd rezegni, és küldi az utasítást.
Valahogy úgy van ezzel, pedig gép, mint a világ velünk, és mi saját magunkkal. Csak a negatív tűnik fel, és nem simogatja meg a fejünket, se az óra, se a világ, se mi magunknak, az esetek nagy részében, ha mondjuk egy két órás táncon 10000 lépést teszek, vagy, ha órákig sétálok, vagy, akkor sem, ha azért ülök, mert valamit létrehozok, valakinek segítek, vagy kikapcsolódom egy jó filmmel, vagy éppen meditálok, és, uram bocsá’ csak nézek ki a fejemből.
Pedig a dicséret, és a hála, önmagunk felé, – ha más nincs is a közelünkben, aki megsimogatná kicsiny buksinkat, – rendkívüli erővel bír.
Mert végül is, kinek csináljuk, ha bármit csinálunk, ami sikeres lesz?
Kinek készül a finom ebéd? Kinek a gyönyörű vers, vagy a festmény? Kinek a választott, vagy megvarrt szép ruha, és egyéb kiegészítők, kinek okoz örömet elsősorban, ha mások is örülnek, mások is érzik, amit én?
Hát persze, hogy nekem! Nekünk.
Ma reggel jött egy üzenet. Jácinta írta nekem:
„Köszönöm, hogy vagy!”
Ez lesz a mai mantrám, itt, bent ülve, gép előtt, és könyv fölött, alkotva, és elmerengve, mert kint a tejköd ráült a városra, jelezve, hogy: „Hékás!, fordulj kicsit befelé! Lásd te is, amit mások látnak, ha rád néznek!
És simogasd meg a saját buksidat, tudd, a világ is ezt teszi abban a pillanatban! Szeresd magad!”