Tíz óra lehetett, amikor megláttam az első villámot. Érzésre becsuktam egy sor ablakot.
Később kiderült, jól saccoltam, onnan zuhogott az eső, abból az irányból verte az ablakokat.
Lakótelepen lakom, van északi és déli, vagy északkeleti, és délnyugati ablaksorom, még nem sikerült az iránytűvel pontosan meghatároznom pontosan, lényeg, hogy tegnap este, az egyik oldalon, a “délnyugatin” tombolt a vihar.
Aztán csak hagytam, hogy zengjen az ég. Naplómba épp reggeli városba utazásom közben megélt hálám történetét írtam le, amikor azt éreztem, meg kell néznem, mi van a paradicsomokkal. (!!!)
– Mi van?!
Kikászálódtam az ágyból, és kimentem megnézni, hogy jól vannak-e, hogy a vihar, a szél, nem törte-e le valamelyik hajtását, nem sérült-e a “rendszer”?
Csak álltam ott pár percig, kicsit szemezett rám az eső, isteni illatot hozva, és miután megigazgattam a hajtásokat, figyeltem magam.
Tényleg igaza volt Benyó Bélának, ez is gondoskodás, mintha egy állatot, vagy bármit, amit a természet, a lét megalkotott, s, ami általunk, az Univerzum, a Teremtő, a hatalmas jó szeretete által növekszik, szépül.
Aztán beszaladtam az alkotószobám munkaerkélyére, ahol a léceket őrzöm, és három karóval “” értem vissza, amelyekkel a nagyon kifelé induló hajtásokat visszatereltem a biztonságos (?!) irányba.
Ma reggel, pedig arról írtam a naplómba, hogy jogos-e, hogy én határozom meg a paradicsomnak, hogy merre nőljön, amikor én sem szeretem, ha az én “elágazásaimat” utamat megzavaróan, valaki, férfi, nő, főnök, kalauz, rendőr, tanár, hivatali képviselő, kormányrendelet megakasztja, vagy meghatározza, hogy merre haladjak.
Vajon tényleg kell a karó, hogy megóvjam a termést, vagy hagyjam, hadd nőljön szabadon?