Többször megkérdeztem volna már, aztán mindig viszakoztam, de csak csiklandoz engem a téma:
HOL VANNAK A FÉRFIAK?
Mit csináltak, csinálnak ebben az évben, amióta ez a helyzet elkezdődött? Hol járnak, mit gondolnak, hogyan élnek, mivel töltik a bezártság idejét, alakítják-e magukat, ahogy a nők teszik, sokadik elfoglaltságként?
Jó, persze, nem a megmondó férfiakra gondolok, akik naponta sulykolják a tévében, hogy mit kellene hinnünk, hanem, azokra, akikre, mi nők, több százezren, akik elváltak, özvegyek lettek, akik még nem is voltak sem egyik, sem másik, vágynak, vagyis, az egyedülálló férfiakra, a különélő férfiakra, azokra a férfiakra, akik hisznek még valamiben.
Mert mi nők folyton hiszünk, folyton hisszük, minden év elején, minden év, minden aktuális hónapjában, bármilyen spirituális napon, bármilyen tanfolyamon, bármilyen önfejlesztő pillanatban, meditációk ezreiben, hogy van, igenis, ott van az az ember, aki most, most, vagy most előbukkan az Univerzum csodájaként, és tudja, hogy én, ő, az a hölgy az a nő, akit szíve nagyon rég várt.
Nem látom őket, és nem látja más sem.
Láttam régebben társkereső oldalakon, volt ott sok ember, aki szimpatikusnak tűnt, aztán, ha volt egyáltalán találka, és nem lettem előtte már lealázva, leforrázva, bármilyen módon, akkor ott derült ki, hogy az illető mégsem úgy, mégsem azért, mégsem szeretne igazából senkit.
Nem azért, mert nem vagyok meg egyedül, s nem azért, mert már megszoktam, hogy akik olvasnak 90%-ban nők, s nem azért, mert ha bármilyen rendezvényre, tanfolyamra, programra megyek, ott a nők aránya 80%, hanem, mert a világ kétpólusú. Férfiakból és nőkből, Napból és Holdból, Jan és Jing egyensúlyából, éjszakából és nappalból válik kiegyensúlyozottá.
Hiszen így lett megalkotva!
A pandémia, ez a nyű, még tett minderre! Mert nem kapcsolódhatunk, nem ölelhetünk, idegesítően elkerüljük egymást, s bár a maszk felett látszik, ha mosolyog a szem, mégis ritka az a maszk feletti férfitekintet, aki ezt észreveszi.
Tegnap hallgattam a szilveszteri rádiókabarét.
Rég hallottam kedvenc stand uposaimat, a legjobbakat egymás után, akik mind férfiak, persze, nem azért tűztem ide végső megjegyzésként, csak azért, mert ők, akikkel elkezdődött anno a magyarországi stand up, ők szenvednek, mert nem nevettethetnek, nem jelenhetnek meg közönség előtt, és mi szenvedünk, mert hiányzik a jó kacagás, hiányzik az életnek ez a fontos eleme.
Mindenki veszít, ha a férfi-női egyensúly megbomlik, ha nem kacaghatunk, ha nem sétálhatunk kézenfogva, remélem, lesz sok-sok férfi, aki elolvassa, és feltúrbózva önmagát, úgy dönt, hogy ő is ír, ő a férfiakért, mert szükség van rájuk.
Köszönöm teremtő, hogy nőnek alkottál! Sokat voltam férfi, most nőként vágyom a csodákra, amelyek nap, mint nap meglátogathatnak, s kívánom ezt minden férfinak, mint egy kissé megkésett újévi kívánságot! Uff!