Gyöngyike virágom tavaszt érzett, és a múlt hét végén kidugta zöld levelecskéit a közös erkély védett sarkában lévő ládában.
Rácsodálkoztam, mint tavaly is, hogy mi lehet ez.
Tavaly is csodálkoztam, bár akkor február utolsó hete előtt mutatta meg magát, mert elfelejtettem, hogy magam dugdostam a kis Gyöngyike hagymácskákat a földbe 2019. májusában.
Pontosan emlékszem még a napra is, – vasárnap volt 2020. február 23-a, – épp rövid sétára indultam a Bókay kertbe, egy kedves ismerős sorstársammal, amikor megláttam a levelek zöldjét a ládában.
Sokan csodálkoznak a memóriámon, amely évszámokkal, képekkel, történésekkel, emlékszik, úgy visszamenőleg 15 év távlatából is, főleg táborok, közös táncok, és csoportos boldogságok maradtak meg bennem fotómontázsszerűen, akár egy ruhadarabról, egy szóról, egy képről, egy virágról, egész történetsorok idéződnek fel, amit már más rég elfelejtett, míg a régmúlt, a gyermekkorom, a fiatalkorom, inkább a homályba vész.
2020. február 19-én egy polipot távolítottak el a méhemből. Nem volt vele bajom, de orvosaim azt ajánlották, hogy jobb a békesség, lévén, fél év telt el a gyógyulási folyamat befejezése óta.
Február 19-e, kisebbik lányom Zsuzsanna névnapja, másért is fontossá vált, hiszen 2019-ben ezen a napon kaptam a hatodik, az utolsó kemoterápiás kezelést, és rá egy évre történt a műtét, amely másnapján már délelőtt otthon voltam, tünetmentesen, és mint előbb írtam, a hétvégén sétálni indultam az említett Bókay kertbe.
Gyöngyike virág most nagyon sietett. Ahogy sietünk, rohanunk mi magunk is, ahogy telnek, rohannak velünk a napok.
Azt érzem viszont a tér lassítana, figyelne, megállj parancsolna, egy-egy epizódnál, hiszen lassan egy éve, hogy a lassító-befelé figyelésre figyelmeztető program az egész világon elindult.
Ezen a héten az időjárás is azt mondja, állj!
Még nincs itt az ideje!
Még maradj egy kicsit, figyelj befelé, hallgasd a szíved, nyugi, eljön az idő…
Sosem fog kiderülni, hogy Gyöngyike mire nézte a február első hetét, lehet, hogy bátor volt, és kíváncsi, és máris virágozni szeretett volna, ahogy sokan mi is, már több, mint egy éve.
Azt érzem Gyöngyike virágom bátorsága az én bátorságom, és ahogy magamnak, neki is drukkolok, hogy élje túl a kiszámíthatatlan külvilági hatásokat, és virágozzon gyönyörű kék színeivel az erkélyemen, ameddig képes rá, hogy örömet szerezzen ezzel.