Azt mondta nekem a minap valaki, hogy tavasszal könnyebb volt, mert jó idő volt, és valahogy a kedvünk is jobban alkalmazkodott a kinti időhöz.
Valóban, másfél hónapig jártam ki a parkba, úgy, hogy már reggel hétkor mentem lefelé a kilencedik emeletről, és gyalog jöttem fel, amikor másfél-két óra múlva, a parkban való séta és tánc után boldog elégedettséggel kapaszkodtam fel, fújtatva, ugyan, de gyalog.
Aztán kezdtem ellustulni. Már nem ébredtem ötkor, sőt, aztán ki sem mentem egyáltalán. Majd rászoktam a reggeli meditációban való visszaalvásra, így, aztán megfordult a trend.
Egész nyáron volt kifogás, most ezért nem, most azért nem. Mindig volt dolog, írtam a könyvem, melyet október 1-én, a mellrák elleni világnapon kaptam kézhez, https://www.facebook.com/search/top/…
Festettem selymet,-képet, alkottam képeslapokat, ajándékokat elmerültem a semmiben, bántottam is magam eléggé, ezért aztán, mintegy megerősítésképpen, érkezett egy nem várt „vendég”, egy u.n. Baker ciszta, iszonyú fájdalmakkal, lépésnél, lépcsőzésnél, aztán minderre, egy elcsúszás, és egy nagy roppanás, hogy még „jobb legyen”.
Az ego, az ÉN kifelé indult, és a kintben, megtaláló bentemet, egyik pillanatról a másikra háttérbe szorította.
Mire megjött az ősz, sántikáltam rendesen, megtartva a legkedvesebb örömforrást, amely minden alkalommal segített a fájdalmat félretenni, hetente eljártam táncolni, de egyéb napokon, sokszor a lakásból se léptem ki.
Aztán egy újabb fejezet: elkezdtem készíteni a karácsonyi eladásra szánt dolgokat.
https://www.facebook.com/groups/ronaikatalin/
Ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy a feszültség fokozódik bennem, a vágy a menésre, a sétára, a napsütésben való elmerülésre amely legjobb gyógyír, félelem ellen, elveszettség érzése ellen, és az ellen, hogy azt higgyük, egyedül vagyunk.
Tegnap és ma megérkezett a napsütés, szívem megtelt hálával, és mentem, nem törődve mással, csak azzal, hogy a levegőn legyek. Néha elhagyatott helyen levettem a maszkom, de amúgy, pedig a karom kitártam a nap felé, és boldog voltam, vagyok, hogy élek, és itt vagyok. Itt és most.
Ez a flow, amelyről öt napja hallgatom az előadásokat, amelyet mindenki máshogy közelít meg, és ráébredtem, hogy nem szabad magam bántani, akkor sem, ha itthon maradok, amikor nyákos az idő, és nem süt a nap, mert minden, amit teszek, boldoggá tesz, ha alkotok az, ha meditálok az, ha a barátaimmal chatelek, az, ha online táncolok, az, és, ha kisüt a nap, akkor állhatok széttárt karokkal a napfényben, és élvezhetem a pillanat varázsát.
(A képen egy ihletett flow állapot. A vecsési Bálint Ágnes emlékháznak varrom Mazsolát, Manócskát és Tádét.)