Két nap kimaradt a parkban. Tegnap már lehet, hogy elindultam volna, de azt éreztem, nagyon fázom. Ezért aztán úgy döntöttem, ez nem teljesítménytúra, ha vágyom rá, hogy kimenjek, akkor megyek, ha nem érzem, akkor nem.
Még kedden a “sétám” a parkon kívül valósult meg, elmentem gyalog a Pöttyös utcáig, majd vissza.
– “Ja, kérem, a szépségért meg kell szenvedni!” –, mondta vagy milliószor az anyám. Nem volt szenvedés, 14000 lépésnél több, két óra, oda-vissza, 6,3 km. Viszont tegnap! Ajaj!
Éreztem, hogy ez most más, mint a parkban táncolni, sétálgatni, megállni, imádkozni, leülni, néha picit futni. Betonon menni kétszer egy órát, egészen más.
Ezért aztán megköszöntem az időjárásnak, hogy elromlott, és, mert igazából semmi kedvem nem volt kimozdulni, helyette kád, sós víz, meditálás, olvasás, online jóga, ebéd, alvás, olvasás, meditálás.
Ez sem kutyának való program! Lakásban ezzel is lehet szépen haladni. Tény, hogy a két órás monoton gyaloglás megkínozta a lábam, – a parkban göröngyös talajon, meg sem kottyan két óra mozgás, – de ez így tegnap teljesen rendben volt.
Mára, megérkezett a csoda, a nap ezerrel sütött már kora reggel, s bár a felkelés, amely az előző két napi későbbi kelések miatt, szépen lelassult, (hogy tud a kisördög pillanatok alatt beindulni, duruzsolni, hogy ne menj, majd máskor, nem kell ez neked, pihenj, lazíts, majd holnap…), mégis, kilépve a házból, azt éreztem, amit minden nap, hogy hazaértem, hogy a park a maga csodáival, a zöld, a fények, a fák, minden, ami eddig is ott volt, (de nem éltem vele, nem jártam ki oda), életre kelt, felfrissít, elvarázsol, és boldoggá tesz. Minden nap reggel, amikor széttárt karokkal üdvözlöm a napot, a teret, a tavat, a madarakat, a virágokat, megsimogatom a lelógó fák leveleit, beleszagolok, majd csippentek az akácvirágból, bekebelezek öt-hat virágot, mélyen beszívom az életet.