Egy éve már hajnalban, – talán pont akkor, mikor ma ébredtem; 5.55-kor, – már a gépnél ültem. Szeptember 6-án tudatosult, hogy a könyvem leadási határideje Szabó Katalin nyomdai szerkesztőnek szeptember 10-e délutánján van, és még a könyv általam vágyott változata sehol sem volt, hiányzott nagyon sok belőle, amit még szeretettem volna beleírni.
Négy nap szinte egész nap a gép előtt ültem, írtam, szerkesztettem, fogalmaztam, átírtam, és így tovább. Szeptember 10-én délután négy óra tájban a könyvet Wordban elküldtem Szabó Katalinnak. Aztán még egy hét utómunkálat következett, mielőtt a nyomdába indult a könyvem, de ez már egy következő történet.
Ez a négy nap, amikor csak írtam írtam, és írtam, bizonyosság volt. Semmiféle kétség nem volt bennem, hogy ezt a könyvet úgy abban a formában, és azokkal a gondolatokkal kell megírnom. Abban is bizonyos voltam, hogy ez egy szabálytalan napló-forma. A formán, már január óta gondolkodtam, de, ahogy általában, időben megérkezett a belső hang arra, hogy mit tegyek. A “Bevezető” szövegét már márciusban megíram, a karantén alatt, nem e könyv számára, de akkor döntöttem el, hogy ez lesz a beköszönő, amikor felolvastam Strott Orsinak a Vasúttörténeti Parkban tett látogatásunk alkalmával lángosevés közben, és mindketten belekönnyeztünk.
A “Daganat mint ajándék” cím, pedig egy héttel a leadás után született meg. Nem volt könnyű megfelelő borítót szerkeszteni, és címet találni.
Még a Hungarocamionnál külsőző fiatal “újságírótanonc” koromban megtanultam azt a kifejezést, hogy “blikkfangos cím”.
Találkoztam ilyenekkel a bulvár lapok címlapján, cikkeiben, amikor még a metrón velem szemben ülő újságjának kifacsart, és hatásvadász címei a szemembe ötlöttek.
Olyan címet szerettem volna, amely sok mindent kifejez. Sikerült!
Sokan ezért el is utasítják az elolvasását, pedig mindenkinek írtam, azért, hogy meglássam, és más is meglássa, azt, hogy igen, egy daganatos betegség lehetőséget ad, hogy újra,- és újjászülessünk, változzon az élethez való kapcsolódásunk, az, hogy a jelenben legyünk, de azoknak is szól, akiknek azt szoktam mondani: “ehhez nem kell daganatot növeszteni”, “nem kell a boldogsághoz, a napok megélésének öröméhez daganatos betegnek lenni”, nem kell ahhoz betegségnek megjelennie az életünkben, hogy a kincset önmagadban megtaláld.
Minden megélésért, minden rálátó történetért, és megértésért, továbblépésért, és önszerettet-fokozó lehetőségért Hála és Köszönet.
Mondhatnám József Attillával: “ajándék, mellyel meglepem magam, magam…”