Kár lenne tagadni, és nem is szoktam, vannak olyan napok, melynek végén kicsit lefelé görbül a szám.
Sokszor kutatom az okot, miért érzem a természetben néha hatalmasnak, csodásnak, örömtelinek magam, akkor is, ha egyedül vagyok, és miért érzem néha közösségekben, vagy, akár a természetben emberekkel magam körül, végtelenül egyedül.
Mi az a történet, ami bekapcsol ilyenkor?
Az a belső gyermek kukucskál ki a lélek egyik csücskéből, aki ott kucorog a sarokban az oviban, vagy a padban valahol az általános iskolában?
Vagy az a gyermek, aki a szobájában ülve, nyitott ablak mellett tankönyvbe bújtatott Jókai, Jack London, Karl May regénnyel az egekig szárnyallt, és sosem érezte magát egyedül, pedig tökéletesen egyedül volt a négy fal között.
Az egyedüllét érzésének sok arca van. Ez a világ, és az elmúlt másfél, lassan két év, pedig még tetézte ez, azzal a bújtatott tartalommal, hogy nem tartozunk össze, és a közös erő, az egység csak illúzió.
A tánctérben rendszeresen bebizonyosodik hogy a sok teljesen különböző ember egységgé tud formálódni, hogy tudunk mosollyal, öleléssel melegséget, erőt adni egymásnak.
Sőt! Megéltem, és megélem a légkondi nélküli vonaton, buszon, hogy egymásra mosolyogtunk, helyet adtunk egymásnak, vagy egy ismeretlennel hatalmasat kacagtunk.
Ezek az igazi ajándékpecek, amelyeket bármilyen furcsa szituáció után, vagy a tánctérről eljöve, vagy amikor kicsit elveszve érzem magam, a hiány érzései helyett, töltögetek magamba, pici adagonként.
Addig, amíg ismét megérkezik a bizonyosság, hogy minden rendben van.
 
(A képen Ciro Marchetti zseniális festő, kártyarajzoló egyik kártyája.
Azért választottam, a szépségén kívül, mert azt gondolom, az érzéseink ugyanígy “báboznak” velünk, de a látható kép, nem mindig az, amit, amit a “bábos” mutatni akar. Kép forrása: Pinterest)