Édesapám, Rónai Pál, ma lenne 102 éves.
Amikor már nincsenek a szüleink több tíz éve, akkor, sokszor beszélgetünk velük, lehet, hogy azokat a diskurzusokat is megejtjük, amelyeket, amúgy sosem tettünk volna meg.
De bennem ma reggel csak a hála munkál. Amúgy is imádtam az apukámat, bár nagyon nehéz volt kapcsolódni vele.
Én már rokkant, műlábasként ismertem meg, hiszen a munkaszolgálat ideje alatt repesztalálat érte a lábát, és tényleg csodával határos módon élte túl a németek menekülése közben, a gyengébbeket, járásképteleneket, feleslegeseknek titulált koloncoknak utolsó erővel való kiírtását.
De ő megmenekült, mert kreatív és élni akaró volt. Talán ez volt többek közt a dolga, hogy hazaérjen, hogy megtalálják egymást anyuval, és házasságkötésük utáni hatodik évben megszülessek.
Ami róla eszembe jut még az a méltóság, amely a lelkében volt, amelyet nem tudott kimutatni, amelyet, ha megsértettek dühöngött, de nem tudott érvényesíteni. A jobb lába hiányzott, csonkja volt csak, és élete végéig szenvedett a fantomfájdalomtól, dobálta magát félálmában. Élete végéig szenvedett a rossz műlábak okozta plusz sérülésektől, és, mivel mindezek miatt, a méltánytalanságok miatt, és a kor egyéb méltánytalanságai miatt cukros lett, és nagyot is hallott, egyre kevésbé találta ebben a világban önmagát, élete utolsó éveiben teljesen magába fordult.
Két évvel ezelőtt egy Movement Medicine WS-en táncoltam vele, táncoltam a lelkével, a lényének bennem maradt részével, elképzeltem, ahogy az oltárhoz kísér, és csorgott a könnyem, ahogy most is, ahogy eszembe jut.
Hála és áldás, hogy a lányod lehettem drága édesapám! Biztos vagyok benne, hogy mosolyogsz, és nagyon büszke vagy rám!
Illusztráció: Múlt héten készítettem egy montázst szüleim megmaradt képeiből, és kiraktam a hálószobám falára.