Emőke barátnőm elküldte nekem a Fortepan 1980-as fotóját lakóhelyemről, akkor a kőbányai bányató körül mindenhol hó volt, és szánkóztak a gyerkőcök.
Magam 1998-óta lakom a lakótelepen, ha valaki hallaná, hogy Zugligetből költöztem ide, – költöztünk még a férjemmel, és a két lányommal, a férjem egy év múlva, válásunkkor ment vissza a XII. kerületbe apósomék lakásába, lányaim 2005. körül repültek ki, Orsi párjához, Zsuzsi főiskolára Pécsre, – azt gondolhatná, hogy ez egy szintcsökkenés volt, lehetett, de nem volt az, sőt! Először éreztem meg az igazi szabadság ízét, tapasztaltam meg a teret, és a fényt körülöttem! A tér, a levegő, a kiterjedés, szárnyaim kitárása, az aurám védelme mindig érzékenyen érintett, érint, talán vízöntőségem okán, talán, csak azért, mert megvan az ideje a kapcsolódásnak, és megvan az ideje az egyedüllétnek.
Pont ma reggel gondoltam végig, mit is jelent nekem a tér. Hogy nem csak azért nem tudom elviselni, ha belemennek az aurámba, mert vírussal fenyegetőznek, hanem, mert szükségem van arra a térre, amit magam számára kialakítottam.
Öröm gondolni arra, hogy milyen gazdag vagyok, van terem, van lakásom, vannak céljaim, tevékeny életet élek, ha kipillantok az ablakomon, látom a felhőket, a csodás naplementéket, legnagyobb zimankóban is besüt a nap a lakásom ablakain.
Mindenhol tér van körülöttem, és minden engem tükröz!
Hát még az alkotószobám! Amelyet már fiatalasszony koromban megálmodtam, amikor még a konyhában varrtam éjjelente, és az volt a vágyam, hogy a varrógép, és a vasalódeszka mindig elől lehessen!
Azelőtt mindig földszinten laktam, csak két alkalommal nem, –Debrecenben koleszban, és Szófiában, – 3-3 évig. Majd minden tantermem a pincében, vagy alagsorban volt, magam is dolgoztam pincében, és padláson, és nagy szerelmem boltja is pincében helyezkedett el.
Örültem a képnek, eszembe juttatta, amikor Marci unokámmal, tán hat éve is már, szánkóztunk a tó melletti dombos részen, s
Marci 35 nap múlva 10 éves lesz…