Ébredés után furcsa dolgokat tapasztaltam. Arra gondoltam…és teljesen mást csináltam. Valahogy a mozdulatok, és a gondolatok, a cselekedetek irányultsága nem volt összhangban.
Természetesen, azonnal beindul a félelemfaktor.
Mert hiszen, hogyan is lehetne másképp, hiszen az agyamat, a bal agyféltekémet folytonosan bombázzák, vagy az óriásplakátok, vagy a hirdetések, amelyek akkor is felugranak, ha valami komolyat olvasok, a Facebook riogatások, a buszon akaratlatul meghallott rémtörténetek, vagy egy ismeretlen ismerős, aki az első telefonbeszélgetés alatt az össze kakit, amely benne forr felém borítja, nem rám, mert megszakítottam a beszélgetést, de az agyban a félelemfaktort minden szűretlen beszélgetés, –foszlány, agresszió, felesleges harag, közösségi közlekedés anomáliái, stb. felerősítgetik.
Mi tehát a teendő?
Se hipochonder, se magát elhagyni képes ember nem nagyon vagyok, mégis kellenek a megerősítések, s ezeket a megerősítéseket, CSAKIS SAJÁT MAGAMNAK TUDOM MEGADNI, ezt sugallta nekem a tér.
Egy belső nyugalmi helyzet, mely bármitől létrehozható.
Relaxáció, meditáció, alkotás, tánc, séta, mosoly, ölelés, szeretetsugárzás, energiahúzás és továbbítás.
Na, hát ezen a hétfőn ez a cél.
Mi más lehetséges, mint ez?
Hiszen az élet könnyedén, örömmel, ragyogva árad felém, feléd, felétek is…
Ez egy Art Journal oldal az új naplómból. Az alapkép egy DM magazin egyik lapja, mely hirdetés ugyan, de kedves, és melengető, főleg, ha arra a majd 20 éves lányra gondolok, aki én voltam, s aki az első fizetéseseinek egy-egy kis szeletéből fizetett be magának egy korcsulai nyaralásra, az Express utazási irodánál, s aki járt egyszer ezáltal, bár csak átutazóban járt a 70-es évesben a csodás Dubrovnyikban.