A világ, amely a rohanásba rohan, azt kívánja tőlünk sokszor, hogy álljunk oda valamelyik oldalra, és utáljuk a másik oldalt.
Mintha az Üllői úton járva, a IX. és a X kerület a József Attila lakótelep árnyékában, kiabálna egymásra, hogy neki másik közös utcanév kell…
Miért kell””, már megint a kell”” témája dobozokba, oldalakba záródva élni, ahelyett, hogy áramolnánk, hogy élveznénk, hogy léteznénk?
A hó gyönyörű, még esett rá, és a fehérségről visszaverődő ostorlámpák világosságot, fényeket tükröznek vissza. Járnám az erdőt, nagy bakancsban, angyalt csinálnék a hóban, nem teszem, mert visszatart a doboz, ahova állítólag tartoznom kellene.
A „Probléma Hajóssal és Márkóval” c. míves podcasban Ember Márk problémájában felmerült a vélemény, a kritika, és az a dilemma, miért feszülünk is egymásnak, ha ez a meggyőződésünk, ami lehet, hogy nem is a jó út, csak pillanatnyi benyomás?
Ma egy másik podcast alá túl gyorsan írtam megjegyzést, egy cím megütötte a szememet, amelyet másik podcastnál hallottam. Oda is írtam, hívén azt, hogy a másik, aki híresebb, ő az igazi jogosultságú erre a podcastcímre. A válasz, hamar érkezett, a levédett címet, a kevésbé ismert podcast bírja, a másik, az ismert újságíró, csak birtokolja.
Bocsánatot kértem. Nem töröltem a hozzászólást, oda is odaírtam, hogy tévedtem, és bocsi. Remélem, ez elég, remélem, nem lesz belőle egymásnak eső köpködés, ahogy már ezt itt Maon megszokhattuk.
Lehet változni, és lehet változtatni a véleményt. Ember Márk azt mondta, ő azért néha, szeretne középen maradni. Hát, bizony, ez érdekes nézőpont, és megfontolandó, de, hát ez is egy vélemény, ez is egy hozzáállás.
Mindenki más sejtekkel, szövetekkel, génekkel, ígéretekkel, előző életekből hozott, generációsan hurcolt zsákokkal érkezik a földre, visítva, sírva, majd az első anya mosolyra mosolyogva, tiszta lappal, a saját témáit már eleve hozva, amelyre rápakolódnak az évek során, – addig, amíg nem kezdjük el kitisztogatni, – a környezet, a család, a közösségek által vélt, vagy gondolt „kötelező” viselkedési normák. Mindenki lázad valahol ezek ellen. Lehet, hogy úgy, hogy felrakja a lábát a buszon az ülésre, hogy a rágót rányomja az iskolapad aljára, hogy nem szólal meg, ha felkérik, vagy felelni hívják, de ez nem a jó módszer, biztos vagyok benne.
Illetve, nem vagyok biztos, csak ezt érzem.
Mi az, hogy érzem? Az érzelem, az nem számít! Különben is, ezt nem lehet érezni… vélekednek.
De, igen, mert a testünk jelez. Így, vagy úgy, de mutatja az irányt, a tevékenység irányát.
Volt olyan ismerősöm, aki egész középiskola alatt a táblánál sose szólalt meg. Nem tudtuk miért, amúgy se volt beszédes. Mit cipelt vajon? 33 évesen elvitte a rák.,,
Tehát nem a szó, a kommunikáció elhagyása a lényeg, mondjuk ki, de úgy, hogyha fáj is, ha mégsem az lesz az igaz számunkra, akkor változtassuk meg. Én ma megváltoztattam egy hozzászólásomat, elkerültem a szégyen érzését ezzel, amely, mint tudjuk a legnagyobb árnyék, az érzések legalja.
Ha ilyen gondolatok, érzések, és egyéb hasonló egyensúlyvesztések zavarnak, netán, már valami látható, érzékelhető tünetbe fordult, keress meg, – nem mellőzve, az alkalmas orvossal, pszichológussal való találkát, – segítő módszereimmel ránézhetünk mindarra, ami az életminőségedet keserűvé teheti.
ronikati@gmail.com
Kisfigurás családállítás, Lenormand kártya, Acces Bars, Kranioszakrális kezelés, Ingázás, Belső testi utazás…
Mert az életünk olyan, mint egy kaleidoszkóp, ha tovább forgatjuk, mindig szebb és szebb minták alakulnak, ugyanabból a pár színes műanyag, vagy üvegdarabkából.