Volt egy álmom.
Egy dombon voltam. Azért mentem oda, mert ott tudtam “átvenni” megrendelt tárgyakat, amelyek játékok, vagy hasonló energiával rendelkező cuccok voltak. Sorra érzékeltem őket, és miközben gyűjtögettem volna, volt osztályfőnöknőmmel találtam szemben magam, akit 1977-óta nem láttam, bár én szerettem volna. Tudtam, hogy ő az, pedig sosem álmodtam vele. Sokat köszönhetek neki, és ezt nagyon rég szeretném a tudomására hozni. Ő volt az első, aki 20 éves koromban,– érettségi után, tegező viszonyba kerültünk vele mindannyian, bár csak harmadikban volt az ofőnk, és jártunk hozzá,– helyre tett, amikor rendszeresen panaszkodtam, (és bár visszatekintve, nem volt igazán oka, csak az ismeretlen világgal való találkozás, munkahelyek anomáliái, és anyámmal való összetűzések), de ő jól leszúrt.
Azt mondta, miközben vasalt, és én pedig szívtam a maradék energiáit a panaszáradatommal, (családja, hivatása, pici gyereke, színész férje volt, és a nagy háztartás vezetése), hogy vegyem észre, másnak is vannak gondjai, és fejezzem be a siránkozást, úgy emlékszem, annyira mérges volt, hogy még a vasalót is odacsapta. (Nem teljesen így, de ez volt a lényeg.)
Nagyon megbántódva jöttem el az Eső utcából. Akkoriban még járt a 66-os villamos Óbudáról a végig a körúton. (Volt a 4-es, a 6-os,és a 66-os) Mire a 66-os végállomásához értem a Nagyszombat utcába, megértettem, és azt hiszem, akkor léptem először szintet.
Nem mondom, hogy soha többet nem panaszkodtam, de talán kevesebbet.
Később, aztán megkaptam, kaptam én is ilyen energiavámpírokat.
Ma hajnali álmomban meg szerettem volna mondani neki, amit nem tudok annyi éve, hogy mennyi erőt köszönhetek neki, mennyi rálátást, meglátást, ennek az egy helyreigazító, akkor még nagyon fájó mondatnak!
Az volt a vágyam, hogy megölelhessem.
De nem mertem kimondani, és megtenni.
Kérdeztem megismer-e, nem tudom, válaszolt-e rá, de jött valaki, aki közénk állt, és, amikor az elment, még kevésbé volt merszem megkérni, hogy had öleljem meg.
Nem tudom, miért jött ez az álom. Miért most. Ha nem egy örökre szóló búcsú volt, akkor arra mutatott rá, hogy mindig meg kell mondani annak, aki jót tett velünk még akkor is, ha akkor nem úgy tűnt, hogy az volt.
Így hát 43 év távolából HÁLA ÉS KÖSZÖNET MINDAZÉRT AMIT KAPTAM, és mindazért, ami ebből a kis magból kihajtott számomra. Köszönöm Sinkóné Tóth Gabriella, hogy legalább álmomban elmondhattam mindezt.
( A festmény múlt heti alkotásom)