2024. január végén egy elég nagy kihagyás után beléptem az Újhegyi lakótelepen található könyvtár ajtaján, ahol aztán a pár könyv kiválasztása után, egy A5-ös kis füzet-típusú lapot nyomtak a kezembe, azzal, hogy ezután mindig hozzam magammal, mert év végén jutalom jár annak, aki egész évben olvas.
Tetszett a kihívás.
Az olvasás, a könyvtárlátogatás számomra nagyon régre nyúlik vissza, lévén, egész gyermek-ifjúkoromban, amikor még nem kezdtem könyveket gyűjteni, könyvtárlátogató voltam.
Általános iskolás koromban hosszú órákat töltöttem a Liszt Ferenc téren az 1. sz. Gyermekkönyvtárban, és emellett, mindig olvastam. Este a paplan alatt, tankönyvbe rejtve az íróasztalomnál, menedék volt minden betű, minden élmény, amelyet a könyvekkel megéltem, menedék az egykeségből kialakult „magányosság” ellen, menedék a kirekesztettségi érzés ellen, menedék, a szép szó, remény, hogy van más, lesz más, és, hogy talán, majd egyszer én is író leszek… 12 évesen megírtam édesapám halálból való megmenekülésének történetét, egy nagyalakú vonalas füzetbe. Azt hiszem a „Sosem késő”, vagy valami ilyen címmel.
Nos, tehát újrakezdtem az olvasást, majd 2025. januárjában leadtam a lapocskát, a könyvtáros hölgyeknek, a „teljesített” minimum egy elolvasott könyv bizonyítékát.
A tavalyi olvasási lázam nem hagyott alább, sőt! És, tegnap este, amikor könyvet vittem-hoztam, az új vidám könyvtáros hölgy rám kacsintva, elővarázsolta a többi pályázó lapja közül az enyémet, és jelezte, hogy a „kandallón” levő két dobozból, bármely könyv az enyém lehet, JUTALOMKÉPPEN.
Nézegettem a kínálatot. Kivettem, beraktam, letettem Harris könyvét, legutóbb nem tetszett, kivettem egy best sellert, és AKKOR MEGLÁTTAM, MI KELL NEKEM!
MEGLÁTTAM A KÖNYVEK KÖZT, AZ EGYETLEN KÖNYVET, AMELYET MÁR NAGYON RÉG MAGAMÉNAK SZERETTEM VOLNA TUDNI, LÉVÉN PÁPAI ILDIKÓ, KEDVES BARÁTNŐM ÍRTA.
Vigyorogva vettem át a lapocskámat, emlékbe, és osontam haza a választott három könyvvel, melyet vissza kell vinnem, de Ildi könyve mindvégig az enyém immár!