Nem volt vidéki rokonságom. Nem jártam a nagyihoz vidékre, ismerkedni a falusi tájjal, és megszeretni a városon kívüli életet.
Anyám szerzett egy vidéki ismerőst, Facebook híján, válaszolt egy történetre a Nők Lapjában, és kézzel írott levélben bonyolított – telefon se volt, – barátság vette kezdetét egy negyven felé közeledő egy gyermekes anyuka, – az anyám, – és a kb. 26 éves Rapi Ilonka között. Összekapcsolódott Boconád és Budapest. Életemben, talán a vasútnál dolgozó férjem volt az egyetlen budapesti ember, aki tudta, ho is van Boconád. A RApi család Ilonkából, Laciból, – harminc körüli fess legény! kicsit féltem tőle, 12 évesen, – apukából és anyukából állt. Volt ugyan háznál disznó, csirke, egyéb, de valahogy ez nem fogott meg engem. Egy férfi bicajon próbáltak megtanítani bicajozni, volt sikerélményem, subát készítettünk, enyém lehetett a magam készítette párnahuzat! (jó giccses volt, de saját munka!), és égetett cukorból készített szobrokat az anyuka. Reggelente szalonnás rántotta illatára ébredtem.
Jó lehetett volna. De nem.
Első „nyaralásom” náluk a nagypapa kiterített holttestével kezdődött, erre érkeztem, nem sokkal saját imádott dédim halálát követőleg, melyről a családom nem értesített. Erről már sokat írtam, sok munkám volt a feldolgozásában az elmúlt években.
Második alkalommal húsvétkor voltam náluk, az is megalázó élményeket tett belém. Laci fél liter hideg vizet borított az arcomba „locsolásképp”, húsvét hétfőjén, csak a megérzés mentett meg a teljes sokktól, valahogy ösztönösen fordultam álmomban, így a víz nagyrésze az ágyneműn landolt. Majd jöttek a locsolók, végelláthatatlanul, benyomva, és félelmemben az asztal alatt bújtam el előlük. (Mai szemmel ez már az abúzus kategóriája, egy 12 éves, részeg embert, halottat sosem látott kislánynak.)
Nos, hogy ezen a gyönyörű reggelen miért írok erről?
Mert a hetek óta tartó hipnoterápia, amelyben részt veszek. Szikora Emese csodálatos vezetésével, rendszeresen állatokat hoz nekem szimbólumként, segítőként. Eddig erdei állatok érkeztek képekben, tegnap egy ló, és egy kecskemama segített, hogy végigjárjam az épp aktuális utat.
Miközben sosem kapcsolódtam ilyen állatokkal, bár tánc, és spirituális táborok voltak olyan helyen, ahol voltak lovak, csak egy lósimogatásig jutottam, és egy táborban megsimogattam egy pulit.
Elég nagy teljesítmény volt mindez számomra.
Volt kutyánk asszonykoromban egy ideig, és kétszer szegődött hozzám macska, amelyek nekem mindig feladatként jelentek meg, nem társként, segítőként, mint a mély transzban.
Azt gondolom azonban, hogy az állatszimbólumok, mint segítők ezért jelennek meg nekem rendszeresen, hiszen az állatok a jelenben vannak, nincsenek rossz emlékeik, amelyeken évekig dolgozniuk kell. Nem úgy élnek, mint mi, mert élik ezt a csodálatos létet, nap, – mint nap.
A világ körülöttünk tanít minket, ezek a viziók is ezt teszik.
(Tíz évvel ezelőtti Kisorosziban megtartott tánctábor képei közt megtaláltam a pulit, amelyet meg mertem „” simogatni, és mindkettőnknek jól esett.)