Mai edzés és séta lezárása.
Hajnalban felébredtem, és ezért nem tudtam 7-kor elindulni a parkba. A belső le, és rábeszélő rengeteg csatát vív, ahogy anno három éve, amikor is a júliusi esők vágták el a reggeli táncaimat amelyeket a szabadban, a kutyájukat sétáltató tátott szájú, esetenként maszkos emberek szeme láttára végeztem, sőt úgy is közlekedtem, zene ritmusára, táncos léptekkel.
Most ez úgy változott, hogy megerősítéseket, meditációkat hallgatok, mert az még beljebb visz önmagamba.
Ma reggel is megéltem, ebben a csodás időben, a vakítóan kék ég alatt, a szellő susogása közepette, hogy kacagva, sírva, áldottam a létet, a teremtőt, az életemet, adtam hálát az életemért, a létemért, a végtelenségért, amit megélek kint a természetben, a szabadságot, a csodákat, a madarakat, a repülőket, a jövőm emlékeit, és mindent, ami én VAGYOK.
A szobor 1977-ben készült, amikor a lakótelepet elkezdték építeni.
Akkor házasodtam, akkoriban azt se tudtam, és sokáig sem, hogy van olyan, hogy Újhelyi lakótelep, hiszen, az Akácfa utcából költöztem Zugliget egyik, régen egy család lakta házának egyik lakásába, bár néha eljöttünk a Köki felé, mert a keresztfiunk a
Havannán lakott, de ez a szeglete Budapestnek totál ismeretlen volt.
A szobor nekem mindig Prométeusz.
Varga Imre csodás szobrászzsenink, „Munkás”-t alkotott ebben a szoborban, és 1977-ben, ez volt a menő, amikor még mindenki elvtárs, és elvtársnő volt.
Egy alak, magasodik a tó és az emberek fölé, egy fémszobor manifesztációjában, aki összegyűjti a nap sugarait, az erőt, aki felfelé néz, aki magasra tart, aki testében a szépséget, az emberi nagyságot tükrözi, s abban az időben, ez csak a „Munkás” lehetett.
Mindig József Attila jut eszembe, és egyre inkább nap,- nap után, mert az az ember, aki képzeli, és szertelen, aki hatalmas, és akit a szellem és a szerelem kísér, na, az ilyen.
Ma megéltem ezt a parkban, a sétámban, az edzés közben, és amikor végigfojt arcomon a könnyem sós árja, olyan boldog voltam, ahogy ehhez a léthez illik!