A tanfolyamra menet tegnap gyalog mentem a KÖKI-ig. Belefért az időmbe, mert az előző vonatot már nem értem volna el. Szeretek vasárnap vonatozni, mert akkor az új vonatok jönnek a Nyugati felé menő útvonaon, és ilyenkor Európában érezhetem magam, a tisztaság, a kényelem, és a dizájn miatt.
Mióta nem akar elkészülni a 3-as metró, sokat járok vonattal a város eme részeibe, amely a Nyugati és környéke. A vonaton jó lehet figyelni az embereket, esettanulmányokat, beszélgetésfoszlányokat elcsípni, lehet elgondolkozni, vajon a maszk feletti szemek, amelyek nem a telefon képernyőjét nézik, mit tükröznek.
Figyelgethetem a beszélgetéseket, a testtartást, és, persze, azokat is, akik telefonjukkal vannak elfoglalva, a ruházatot, a telefon milyenségét, és kibámulhatok az ablakon, meglátva a felkelő napot, a felhőket, a már majdnem ismert házakat, és megláthatom a mérhetetlenül sok szemetet, melyek a sínek mentén vannak, s ott tornyosulnak, úgy, hogy belesajdul a szívem, minden alkalommal.
Szóval a vonatban ott van maga az élet, ott van maga minden, ami mi vagyunk, ott a jelen. Ott vagyok, ahova megyek, s ott vagyok, ahol vagyok.
Egyik nap, amikor egy Lajosmizséről közlekedő, már kissé kevésbé európai érzetet keltő vonat utasterébe értem, egy maszkos férfi a maszkja mögött valamiért rám mosolygott. Láttam szemeiben a hucutságot, és láttam szemei körül a szarkalábak vidám hancúrozását.
Jól esett eme mosoly, mintha egy igazi “fogadjisten” lett volna.
Leültem, és nem láttam már, de nem hagyott a mosoly kedvessége, és kihajolva az ülésen, – bár még a maszkban is megismerem az ismerőseimet, sőt, már olyan csak online ismerőst is megismertem, akivel sosem találkoztam élőben, – megkérdeztem ismerjük-e egymást. S a férfi nemet intett.
Amúgy a talán sajnáltam, hogy nem, de talán, mégsem, hiszen ismeretlenül ilyen mosoly kapva, – ami már megtörtént párszor az elmúlt két évben, töltve engem, és leírásom által, töltve olvasóimat, – már szebben süt a nap, gyorsabban lép az állomáson a láb, erősebben dobban a szív, életebb az élet, és boldogság lengi körül a teret, csak úgy.