Még egy pünkösdi hétvége, és már júniusban vagyunk.
Három hónap karantén, és az utózöngéi június, júliusban várhatóak.
Azt érzem, és szerintem más is érzi, hogy a karantén sosem ér véget, ha mi nem vetünk véget neki.
Mert miről szólt a karantén? (Jó esetben!)
1. Vigyáztunk magunkra, egymásra, és a Földre
2. Félelem ébredt, majd, amikor beszélgettünk a félelmeinkkel, talán sikerült kiegyeznünk egy döntetlenben, tanultunk, tanulhattunk, ismerkedhettünk önmagunkkal, ahogy még sosem, online mozogtunk, beszélgettünk, – sokszor nyugodtan hangosan is, mi, akik egyedül éltük meg ezeket a heteket, napokat, órákat, perceket, – online öleltünk.
3. Aztán mozog már a fű alatt a más. Kinek ez, kinek az. Ideje előkeríteni a bátorságot, és szabadon lélegezni, ideje előkeríteni a mosolyt, az ölelést, és a test-lélek-szellem harmóniájában felvenni a fonalat, ahol elhagytuk, illetve, annál magasabb szinten, mert sokkal okosabbak, szebbek, és tisztábbak vagyunk, mint három hónappal előtte.
4. Most már a karantén csak bennünk lehet, most már a korlátokat újra magunknak állíthatjuk fel, amennyiben nem tudunk profitálni ebből a három hónapból. Persze, nem könnyű, soha semmilyen változás, nem könnyű. A káosz után viszont, mindig jön az újrarendeződés, és mindig lehetőség nyílik, hogy jobb legyen.
5. Júniussal, Pünkösddel a Szentlélek is ezt sugallja. Valamikor nagyon régen, kamaszként, anyám, június 1-e és a Pünkösd, egy pofont eredményezett nekem. Most tudom, hogy mást hoz. Érintést, simogatást, melegséget, lágyságot, figyelmet, szerelmet, szabad szellemet, virágillatot, vízcsobogást, madárcsicsergést, tejszínhab felhők csodáit, fákat, rétet, a zöld ezer árnyalatát, a kék sóhajtását, a vörös melegségét, a nap sárga rezgését, és megszámlálhatatlan boldog lépést a napok pergésében.