Tudom, hogy szombat, mert hallom a kukákat kitolják, lökik, húzzák, vonják. A hatalmas fémbödönök ugyan kerekeken gurulnak, de ettől még siralmas a hangjuk.
1985-88. között Bulgáriában éltünk, életemben először lakótelep jellegű házban. Ez három egymás mögötti ház volt, amelyet a diplomata negyed végén húztak fel. Azok kaptak itt lakást, akiknek az onnan tíz percnyire lévő családi háza volt, amikor házaikat kisajátították az épülő Moszkva szálló, és a körülötte kialakított hatalmas sportpark miatt, – ide lopakodtam be párszor teniszezni, az úri bolgárok közé, – és ezért ez nem volt olyan igazi-igazi lakótelep. A hálószoba erkélyéről, az utcát lezáró, üvegpalota, egy kereskedelmi központ nyúlánk épülete látszott, és ott szemlélhettem minden reggel azt az idős bácsit, aki az ilyen nagy gurulós fém kukák körül és benne rendet tartott. Ő szelektálta a papírt, a műanyag hulladékot, csomagolt, rendezett, takarított. Az ő békéje, és az a mérhetetlen munkaszeretet, amely körüllengte, mai napig a homlokom mögött van. Ismertük egymást látásból, rendszeresen megkérdezte: „kak szte?”, ez a hogy vagy?, és mosollyal búcsúztunk, azután, hogy azt feleltem: „dobre, blagodarija”. A csillogó kukák mindig ott voltak, akkor is, amikor egy reggel már nem volt ott az öreg többet. Nem tudom, hova tűnt, nem tudhattam, az üvegépületbe sosem léptem be, talán a bejáratát se láttam a három év alatt.
Ez a történet jutott eszembe ma hajnalban a kukák kapcsán. Akkor, mint minden témában, ami tetszett, vagy nem tetszett, mindig azt mondtam, hogy ez nálunk lehetetlen, ilyen nincs, nálunk sokkal jobb.
Aztán hazaköltöztünk, majd 10 évvel később lakótelepi lakos lettem, ez már igazi sűrű lakótelep, Zugligeti földszinti lakás után a csodás 9. emelet. Itt nem látok rá a kukákra, kedden, csütörtökön, és szombaton, hajnali kezek kitolják, aztán valamikor jön a kukásautó, kiüríti, majd jönnek a hajnali kezek, összesöprik, ami kiesett, és visszatolják a szeméttárolóba, pontosan a szemétledobó fém torka alá. Aztán bezárják az ajtót, és a kukák ott várják tovább, hogy két nap múlva megint kitolják őket a ház elé.
Kereshetnék allegóriákat a mai gondolataimra, nem teszem. Csak írtam valamit, ami előjött az emlékek közül, a hajnali hangok „zenéje” kapcsán.