Tegnap november 7-e volt, és ez most tudatosult bennem, hogy régen ez egy ünnep volt Magyarhonban, és állítólag Szovethonban is. Dalok zúgták, ahogy a május 1-ét is, hogy mily nagy boldogság, hogy eljött ez az ünnep. Az ünnepek változnak, az adott éra által lesz egyikből másik, lesz újabb ünnep, és törlődik a másik, unokáim, már talán a történelemkönyvben se fogják látni, hogy anno a nagyanyja, vagy a nagyapja, kivonult május 1-én és felvonult a „párt nagyságai előtt”, vagy, hogy november 7-én ünnepeltük az Nagy Oktoberi! Szocialista Forradalom évfordulóját! Ami akkor nem tűnt fel senkinek, hogy miért november, ha október…
Tegnap, mégis ünnep volt. 10 milliószoros nap. Ez a nap azoknak ünnep, akik hisznek a spirituális erőben, abban, hogy van valami erő, rajtunk kívül és bennünk, mely ilyenkor még erősebben kapcsolódik hozzánk, azért, hogy életünket szebbé tehessük. Négy ilyen nap van egy évben, mely Buddhához kapcsolódik, a negyedik, minden évben Buddha mennybemenetelének ünnepe.
Ennek „fényében” mondhatjuk, csodásan tűzött az őszi nap, suhogtak a lábam alatt a levelek, ahogy elindultam kis sétámra, hosszú idő után újra, meglátogattam a hátsó parkot, elméláztam a napon, behunyt szemmel és hallgattam egy kedvenc rádióműsoromat a You Tuben. Kadarkai Endre egyik beszélgetőtársai Szandi és Lányi András, édes bájjal töltötték meg a szívem. Eszembe jutott, ami már rég bennem rezeg, hogy találkozhassak, beszélhessek Szandival, aki anyuék kiköltözése után fiatal házasként évekig élt abban a lakásban, amelyben felnőttem, az Akácfa utcában.
Erről a házról sokszor meséltem már. Nekem mesés hely, ettől a plusztól még varázslatosabbnak tűnik, hisz, oly nagyon érdekelne, milyen életet élt ott egy ismert énekes családjával, ahol a mi energiáink is a falakban voltak, ahol imádott dédnagymamám ereje, szépsége, és tudatossága uralta a háború után egy darabig a teret.
Eredetileg nem ez a földszinti másfél szobás lakás volt az apai család tulajdona, de dédnagymamám, akiről fogalmam sincs, hogyan élte túl a vészterhes időket, második emeleti, liftmentes négyszobás lakásukat „cserélte” el a földszintes, vizes, akkor még patkányokkal is meg,-meglátogatott lakásra, azért, hogy édesapámnak mankóval, – ami a repesztalálat következtében elszenvedett, csonkolt jobb lába kapcsán kellett a közlekedéshez,– ne kelljen kínlódnia, amikor a lakásába igyekszik.
A november 7-e más szempontból is ünnep lehet. Azóta élem újra a saját életem. 21 éve november 6-án mondták ki 22 év után, hogy már nem vagyunk házasok a férjemmel, csodálatos gyermekeim apjával, négy csillámlóan tiszta, és varázslatos fényekkel világító unokám nagyapjával. Amikor ez a nap ünneppé szelídül, – az akkori gyász, hogy nem sikerült az az élet, amelyet anno 22 évvel azelőtt megelőlegeztem magunknak, – akkor már a megbocsátás is megszületett.
Gyermekeim, pedig pont ezen a napon, látogatták meg apai családjuk sírját a temetőben, és merültek el az emlékezés csendjében.
Amikor már belátjuk, mi nem belátható, amikor már mosolygunk mindezt felidézve, akkor megérkezik lelkünkbe is a napsütés, terjeszkedik, szétterjed bennünk.
(A képen bal oldali, földszinti ablaksor volt a mienk.)