A nap, amely az enyém, s amely mindenkié, aki mai napon látta meg a napvilágot, ezen a földön, bármikor.
A történetem folytatásra vágyik, hiszen nem értem még máig, nem volt elég ez a hét nap, hogy írjak róla, még úgy sem, hogy akár 22 évet ölelt fel pár sor. De most nem erről írok.
Sok beszélgetés hallgattam, kikerekedett szemekkel figyeltem, amikor arról beszéltek, hogy negyven-ötven év után már nincs miért harcolni, vágyni, maradjunk ezért azért a mókuskerékben, amíg el nem érkezik valami, ami már lezár, végleg.
Nem értem, hiszen, pont ezt sugallja a társadalom, akkor miért kell bólogatni erre a butaságra? Miért nem lehet az életet akárhány éves is vagy, megélni, élni, és kimaxolni, akárhogy is van.
Mert higgyétek el, én aztán tudom, hogy az élet, az Univerzum, csak erre vár. Ekkor segítenek, ekkor támogatnak, ekkor éled meg az éveidet úgy, mintha nem telne, s persze, fájhat itt is, és ott is, és, persze, az ízületek, meg a lépcsők, meg a gyengeség, meg sok minden, igen, de mi teremtünk mindent, így bármennyi jót is.
Ha én rosszkedvű vagyok minden reggel, akkor mindenki belém fog kötni. (Jó, persze vannak kivételek, azok a lények, akik nem bírnak békességben létezni, de ilyen mindig is volt.)
Ma Magyar Emőke barátnőmmel előbb a Magyar menyasszony kiállításon töltöttünk, észrevétlenül 2 órát, majd ebédeltünk a Nemzeti Múzeummal szemben lévő rántott cuccokat felszolgáló helyen, – ahol, a napnak megfelelően Emőkének a 18-as szám, nekem a 19-es jutott, s , ki ne emlékezne, hogy írtam, egyik lánykám 9-én (18), másik 19-én született, – aztán sütizni mentünk, és, olyan jól telt a találkozó, hogy majd 7 óra volt, amikor a Kökire érkeztem.
A mozgólépcsőn lefelé, megláttam egy négy pici gyermekes arab családot, ahol az apuka egy egész háztartásnyi cuccal felszerelt babakocsival próbált felkerülni a mozgólépcsőre, ahova be se fért, a széltében, hosszában telerakott kocsi.
Azonnal odasiettem, és szóltam, hogy „lift”, és elmutogattam, merre menjenek, sőt kísértem is őket egy darabon.
Ez boldoggá tett. Még több lettem általa. Mert tudom, mindaz, amit teszek, amiről írok, amikor másokkal dolgozom, amikor tanítok, az másokat is előrevisz. Ha teljes szívvel segítek, én is több leszek. Mert erről szól az élet, és erről szól a lét.
Tegnap este Unikornis egyesületért táncoltunk, és persze magunkért, ahogy Unikornissá lettünk, ahogy többek lettünk mindez energiája által, fehér ruhában, tisztán, szeretetben.
A tánc végére az volt a kívánságom, hogy emeljen meg a csapat, hogy lebeghessek, ringhassak a szeretetben. Abban a szeretetben, amelyből most továbbadhattam, és abban a szeretetben, amely a köszöntésekből áradt ma felém, amelyet végtelen boldogsággal köszönök mindenkinek még egyszer. Hála és Áldás mindenre, ami emberi, s amitől emberek vagyunk!
.