Ma 3 éve, 2019. II. 19-én volt az utolsó kemoterápiás kezelésem.
A könyvemben így írok erről a napról:
 
“A hatodik kemo. 2019. február 19.
– Holnap az utolsó! – visítva, toporzékolva kacagok, mosolygok a többiekre, szorítom a mellettem állók kezét a hétfő esti táncon. Boldog vagyok. Eljutottam idáig, tudom, másnap simán veszem az akadályt, és az utolsó kemoterápiás kezeléssel lezárok megint valamit.
Zsuzsanna nap van, és 19-e! Már jó kezdet! A II. Belklinikához vezető úton szinte tánclépésben megyek, és vidáman fel az emeletre. Ott azonban elhűlök, a folyosón hemzseg a nép, egy pillanatra megállok, nagy levegő, minden ok. Nyugi ez az Utolsó! És már vigyorgok.
A kezelést megelőző napon kaptam egy e-mailt, hogy csak 12 órára menjek. 12 órakor érkezem. Tele a folyosó, ennyi embert még nem láttam az eltelt hónapok alatt várakozni, pedig sosem voltak kevesen.
Hallgatózom. Szófoszlányokból, és beszélgetésekből kiszűröm, hogy volt, akit korábbra hívtak, de valami értekezlet miatt, akik 10-re jöttek, azok is itt ülnek, állnak, – az értekezlet áthúzta az előzetes számításokat, –várnak, vitáznak még mindig.. Próbálok helyezkedni. Ülőhely nincs, valami szabad falfelületet keresek, amelynek nekidőlhetek. Bármilyen furcsa is, ha nem idegeskedem, bármilyen rendelőben képes vagyok relaxálni, meditálni, elaludni, úgy, hogy hallom, ha hívnak, vagy történik valami fontos.
Egy idős férfi, aki mindig a feleségével érkezik a kezelésekre, bezárt vadként jön-megy, mindenkihez odamegy, vitát provokál, hangosan elégedetlenkedik a várakozási idő miatt.
Várok. Laza vagyok, „én már győztes vagyok!”, zakatol bennem, igaz, van bennem egy pici félelem, hazudnék, ha azt mondanám, nincs, azt is tudom, viszont, hogy rosszullétet ki lehet védeni, mindez rajtam múlik.
Az üvegajtónál már tudom a rendet. Rövid sorállás után, bejutok. Bejelentkezem, és a papírjaimmal sorba állok a vérvételi szoba előtt. Senki sem tudja, vajon lesz-e aznap a választott orvosom. Az egyetlen „biztos válasz” kérdésemre az a „bizonyára”.
Mivel délre kellett mennem, természetesen ettem valamit mielőtt elindultam, később mondja az egyik kezelőben dolgozó nővér, hogy amúgy sem kellett soha éhgyomorra menni. Na, ezt a hatodik alkalommal, épp ideje volt megtudni!
Lányom kicsit később érkezik. A kanül már a vénámban van, amikor megjön, és ezután az idő is gyorsabban telik. Nincs hely, ő áll, én ülök. Egy óra tájban kezdek megéhezni, eszem az otthonról hozott zabkásából, innék egy kávét, lányom is éhes, másfél órát utazott, és azóta is eltelt vagy egy óra.
Természetes, hogy azonnal hívnak, ahogy lányom eltűnik, a liftben. Összekapkodom cuccaimat, megkérem a mellettem ülő, eddig is minket figyelő hölgyet, hogy mondja meg neki hova mentem, és, hogy jöjjön utánam. Az üveges bejáraton túl, pedig szólok az ott dolgozó adminisztrátoroknak, hogy engedjék be, ha megérkezne.
A rendelőbe lépve, viszont, döbbenten tapasztalom, hogy megint nincs a doktornő, a függönnyel elválasztott rendelőben az első orvosom fogad. Viszont az eltelt időben megtanultam, hogy sokkal többre megyek azzal, ha elfogadok mindent, úgy, ahogy azt kapom, mert mindennek oka van, így hát, elengedem a csalódottságomat, és úgy fordulok az orvos felé, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hogy megint találkozunk. Kíváncsisággal telt figyelemmel nézem. Ő egy orvos, egy ember, aki gyalogkakukként rohangászik az élete és a kórház között.
Bizonyára, jó orvos, bizonyára kevesek közé tartozik, akik kitartanak, és megmaradnak a sok beteg ellenére. Mi nem illeszkedtünk, mi nem találtunk igazán közös hangot, de nem baj, attól még én meggyógyulok, és attól még minden a legnagyobb rendben van.
Az orvos vagy nem ismer meg, vagy nem akar. Kopogás, és megérkezik a lányom. Bemutatkozik az orvosnak. A figyelem, a fókusz kijjebb nyílik, az orvos lágyabb lesz, és informatívabb kissé…”
 
És ezzel még nem értek véget az izgalmak arra a napra sem…
Amennyiben szeretnéd elolvasni, mi is történt ezen, és a többi napon, amelyről a könyvemben írok, rendeld meg itt. www.ronaikatalin.hu