Tegnap csend volt kint és bent. Pakoltam, élveztem, ahogy süt a nap erősen vakítón az ablakon át. Hatvankilenc éve már vajúdott anyám, ennek szólhatott a csend, erre vágytam, csendes tevékenységre, nem visszanézve, semmiben sem tocsogva, csak lenni, létezni, tevékenykedni, napsütésbe belekacagni…
Hajnalban fél háromkor megébredtem, és érkezett ami előző nap összeállhatott bennem, amire nem fókuszáltam, mégis megérkezett.
Egy “fotómontázs”, egy gondolatköteg, egy hálameditáció, figyelem a térre, és a térben az ÉN-re, magamra, aki vagyok, itt ebben a hatalmas Univerzumban, aki 69 éve déli 12.07-kor (inga szerint, mivel anyám se tudta soha) meglátta ezt a világot.
27! Aura-Somaban zöld/vörös Robin Hood üveg. Azt hiszem a másokért harcolást mások megmentésének állandó késztetését a daganat megjelenése vágta ketté. Most máshogy működöm, én magam vagyok az első, és ami tapasztalat, öröm, boldogság, belső út, amit megtalálok, azt felajánlom annak, aki kéri, akinek szükséges, aki elolvas, aki ért, aki engem választ, aki engem tekint segítőnek.
Érdekes a számok világa. A születési képletem is 27-est ad ki, a születésem napja is 27-es, mint már sokszor leírtam 9. emeleten lakom, és sok 27, 9-es 19-es követi az életem. Volt osztálytársam általánosban és középiskolában is, akivel egy évben egy napon születtünk. (Ágival még egy házban is laktunk.) Volt kolleganőm , aki szintén január 27-én született. Többször táncoltam, – hála,– az elmúlt 13 évben pont a születésnapomon. Egyik ilyen táncon öltözés közben derült ki, hogy két fiatal táncostársam nagymamája is e napon született. Készült már életkép Mozartról és rólam, mert Mozartnak is e nap van a születésnapja, és tudom, Ady e napon hagyta el a földi világot. A gyógyulási folyamatban legkedvesebb segítőm édesanyja is e napon született.
Szóval, – gondoltam hajnalban, – vagyunk egypáran ezen a Föld nevű bolygón, mégis nekem természetesen az én létezésem, születésem a legfontosabb, s az a 69 évvel ezelőtti nap.
Anyám hosszan vajúdott. Farfekvéses voltam, a fáma szerint, azt hiszem, hogy ott, abban a helyzetben, a 9. hónap beteltével, hat év gyerektelensége után megérkezésem a Rónai családba, mégis egyfajta meggondolás tárgyát képezte.
A lélek talán vacillált. De kérem, ott?????!, így, aztán, ahogy szintén a fáma mondja, “utolsó pillanatban” megfordultam, hogy meglássam ezt a csodás világot. (Bár a csodákat sokáig nem így néztem, ahogy ma!)
Voltam születéstréningen évekkel ezelőtt. Amikor a belváros felé igyekeztem, azon a vasárnapon, a tréning második napján, – az akkor még végigjáró, zöld színű metróval, – az ismerős vezető beengedett a vezetőfülkébe. Elképesztő látvány volt, mintha a szülőcsatornában haladtam volna a célom, a Kálvin tér felé. Aztán a teremben amikor bekúsztam a hatalmas babzsákfotelekkel kialakított “méh” sötétjébe, tényleg megéltem azt a félelmet, pánikot, rettegést, amely akkor rám törhetett. Aztán fentről benyúlt egy kéz, és irányba fordított, mint ahogy az életben is megtörténhetett….
Egyik nap egy oldalon idősek szerelmes-szeretetteljes fotóit találtam , az egyik képen 96 éves születésnapot ünnepel egy idős pár, elöl a torta, mögötte a csókolózó idős pár, és az jutott eszembe, – ismét a számokkal játszva, – 27-én 69 éves vagyok, 27 év múlva 27-én 96 éves leszek. Mert leszek, és végigtáncolom ezt a 27 évet!
(A fotón a január 25-i Gellért-hegyi tánc egy jelenete velem.)