Mottó: „Merre tovább, melyik úton?
Elindulok, párat lépek,
Hát, erre most miért menjek én?
Csak tudnám hova, hova, de hova megyek,”
Szörényi-Bródy: Az utcán
A változás életünk fontos része, amikor megszűnik a változás, akkor meghalunk. Nem telik el egy nap, hogy bármilyen változás ne történne, bennünk, az lehetséges, hogy nem vesszük észre. Mert észrevesszük-e, amikor sejtjeink változnak, vagy, ahogy vérünk folyamatos változásra buzdítja az ereinket, és sorolhatnám.
Van viszont olyan változási, változtatási lehetőség, amelyet mi koordinálhatunk.
Kovács Mártával, a pályaváltás szakértőjével beszélgetek, a lehetőségekről, abba mélyedünk bele, hogy milyen módon, hogyan tudja segíteni azokat az embereket, akiknél a változtatás igénye beérett.
RK – Mesélj magadról, arról, hogy hogyan jutottál el oda, hogy önmagadnak is változni szükséges, immár sokadszorra, és ezáltal megváltoztattad azt az irányt, amerre haladtál. Olvastam a honlapodon, hogy pedagógusként kezdted, most pedig másoknak segítesz pályaváltásuk véghezvitelében, elég nagy sikerkóddal.
KM – Én a pályaváltás szakértőjének nevezem magam, és a negyven felettieknek segítek abban, hogy megtalálják a saját útjukat. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy csak negyven felettiek fordulhatnak hozzám. Nekem van koromból eredően is továbbadható tapasztalatom, ezért azt gondolom, azoknak tudok segíteni, akik már túl vannak a negyvenes éveiken. Jómagam négyszer váltottam pályát, utoljára 54 évesen.
RK – Hogyan?
KM – A változás az életünkben, – s akkor belevéve a jelenlegi helyzetet is, – egy olyan külső-belső igény, amit nagyon nehezen tudunk elfogadni. Ezt elő tudom segíteni. Mert csak az igény még nem elég, az egyénnek, önmagának kell megtennie az első nagy lépést, aztán, persze a többi kisebbet is. Mondok egy példát. Egyik ügyfelem, egy hosszabb, elég nehéz folyamat után, kilépett a munkahelyéről, az alkalmazotti státuszt otthagyva, új életet kezdett. Viszont, hiába tette meg, ezt az évek óta szükséges lépést, és hiába voltak az új életére előre kidolgozott ötletei, lelkileg annyira nem volt készen a változások által bekövetkezett lelki hatásokra, így olyan nagyfokú bizonytalanság vett rajta erőt, hogy végül elhelyezkedett egy másik cégnél. Ugyan nagy lépést tett meg, mert kilépett egy számára nehezített helyzetből, viszont a teljesen önálló létre nem készült fel előre. Nehéz az alkalmazotti státuszból vállalkozóvá válni. Sokan a bizonytalanság, a rendszeres fizetés igénye miatt nem merik ezt a változást meglépni.
RK – Ezek szerint, a lelki tényezők ebben is fontos szerepet játszanak? Ha nem készülünk fel az új akadályokra, nehézségekre, ha nem vagyunk elég erősek, és kitartóak, hogy elhiggyük, nekünk arra van szükségünk, akkor ez úgy alakulhat, mint amikor egy betegségnél, a külső beavatkozás első szakaszában, lehet, hogy súlyosbodnak a tünetek. Mint, amikor bedobunk egy kavicsot a vízbe, és, ahogy szépen lassan kisimul a víztükör, úgy kell ennek a folyamatnak lezajlania?
KM – Igen, bár van, amikor az ember nem tudja, mit is szeretne, csak érzi, hogy, ami van, az nem jó. Ilyenkor, ha eljönnek hozzám, a mélyebb összefüggésekre rá tudunk látni együtt.
RK – Milyen problémák lehetnek az átállás kapcsán?
KM – Problémát jelenthet, ha nem készül fel mélyebben, csak valami motiválja, hogy változtasson, mert pl. az zeng benne, amit mások mondanak, hogy a vállalkozó maga osztja be az idejét, független, nincs főnöke, erre koncentrál, és nem látja a másik oldalt, vagy, ha látja is, ismeretek híján, nem tudja kezelni, ekkor megijed tőle. Légüres térben találja magát.
RK – Mi van akkor, ha ebben a légüres térben, amit érez, mégsem tudsz segíteni?
KM – Épp a múlt héten találkoztam egy olyan klienssel, akinek a múltjából adódóan olyan mély sebei vannak, hogy nem tudtam se a jelenén, se a jövőjén dolgozni vele, mert, amíg a múltjában lévő fájdalmakat fel nem dolgozza, nem képes a jövőre koncentrálni. Kértem, hogy forduljon megfelelő szakemberhez, hogy ezeket tisztázzák. Azt gondolom, hogy minden szakembernek megvannak a kompetencia határai, és akkor tud jól működni, ha önmaga meg tudja ítélni, hogy mikor tud, és mikor nem tud segíteni. Sokféle jó módszer van, akkor tudok igazán segíteni, ha minél több módszert ismerek, akkor belátásom szerint tudom ezeket a módszereket használni. Akkor tudunk igazán az egyénnek segíteni, ha az érzelmeit is bevonjuk, mert az érzelmekre való figyelemmel, sokkal eredményesebbek tudunk lenni.
RK – Milyen eszközökkel dolgozol?
KM – Használok kártyákat, azért, hogy kikapcsoljuk az agyat, mert sokszor az agy mást sugall, mint az érzelem, a belső igény, a vágy. A kártyákkal nagyon jó eredményt lehet elérni, hogy a tudatalattit is megmozdítsuk, és fény derüljön esetleges, akadályokra, félelmekre, blokkokra. Sokszor megkérdik, mit jelent ez, vagy az a kártya. Én azt tanultam, hogy mindenki saját maga értelmezi igazán, úgy, ahogy ez neki szükséges. Én nem tudom megmondani, mit jelent, másnak, én az én értelmezésemet látom, viszont, abból, amit a kliens mond, sok minden leszűrhető, s nemcsak nekem, de neki is.
Az artcoaching módszerei, képekkel, belső írással, szövegekkel való munka is azt segíti, hogy a tudatalattinkból kerüljenek elő a valódi vágyaink, motivációink.
RK – Segítesz kérdésekkel?
KM – Természetesen. Csak lehet, hogy először nehéz a megfogalmazás, ugyan kiválasztotta azt a kártyát, de nem tudja megfogalmazni, mit érez. Bár van, hogy véletlenszerűen huzatok a pakliból, és lehet, hogy az, amit kihúz, nem jelent neki semmit, de ez elég ritka. Többször előfordul, hogy valaki eljön hozzám, azt tudja, mi az, amit nem szeretne, de nem látja azt az utat, amely arra viszi őt.
RK – Saját magad hogyan találtad meg ezt az utat?
KM – Amikor változtatni akartam, és kerestem a saját boldogságom, boldogulásomat, ráébredtem, hogy meg kell keresnem azokat a közös mintákat, amelyek végigkísérték az életemet. Erre már utólag jöttem rá… Nem értettem, miért akarok olyan dolgot csinálni, ami teljesen idegen tőlem? Rájöttem, hogy végigkíséri az életemet a tudásátadás igénye, –gyerekeket most is tanítok, és felnőtteknek tartok előadásokat, de nem járok be naponta az iskolába, – s amikor nem tanítottam, akkor is azzal foglalkoztam, hogyan tudok pályakezdőket segíteni. Munkahelyemen. fiatalokat mentoráltam. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, ez a közös mintázat! Ezt szeretem csinálni! Ha pedig ezt szeretem csinálni, akkor miért foglalkozom olyannal, ami idegen tőlem? A véletlen is segített, mert egy önkéntes munka kapcsán, – ami szintén segítésről szólt, – lehetőségem nyílt arra, hogy megtanuljam a Digitális Életpálya Módszert, egy alapítványnál.
RK – Mesélj, kérlek erről a DÉT módszerről!
KM – Az a lényeg, hogy az egyén életútjából vonunk le következtetéseket, és ezt vizuálisan ábrázoljuk. A hozzám jelentkező minden életterületét ábrázoljuk, én most legfőképp a munkára koncentrálok, de gyakorlatilag, minden témában hasznosítható. A baráti kör, a hely, hogy honnan jött, a szülei mit csináltak, milyen iskolába járt, milyen tudást szerzett. A tények is fontosak, de inkább ennél a módszernél olyan tapasztalatok jöhetnek elő, amelyet ő már rég elfelejtett, ebből kap egy rendszert. A tapasztalatot, a tudást, a kompetenciákat, a motivációkat vizuálisan ábrázolunk, ez az egész nagyon erős önbizalom erősítő hatással bír, láthatja, hogy nemcsak azzal a tudással rendelkezik, amellyel hozzám jött, hanem vannak ott régen elfelejtett vágyak, tudások. Mindez mesélős módszerrel történik, irányított kérdésekkel segítek közben. (A DÉT – Digitális Életpálya Térkép módszerről itt olvashatsz még: https://www.eletutkonzultacio.hu/eletut-konzultacio-det-modszerrel/)
RK – Milyen következtetésekre juttok?
KM – Kibontható a vizuális ábra alapján egy hat hónapos, vagy egy öt éves távra szóló terv. Amikor elkezdtem emberekkel foglalkozni a DÉT módszerrel, rá kellett ébrednem, hogy bizony, vannak hiányaim, ezért továbbképeztem magam, és coaching módszereket tanultam. Lényege az, hogy irányított kérdésekkel dolgozom. A többi módszer, amelyet kibővítette a lehetőségeimet, így most már nem csak a DÉT módszerrel dolgozom, hanem bábukkal, kártyákkal, rajzolással, festéssel is, sőt, irodalmi módszereket is bekapcsolunk a közös munkában. Nagyon jó hatásfokú például a „szabad írás”, amely arról szól, hogy minden reggel, ha felébredsz, írsz, mondjuk 5-5 percet, arról, ami éppen eszedbe jut. Ez nagyon felszabadító, és segít a kommunikációban, és önmagunk megismerésében. Sok módszerrel rá tudunk világítani arra az útra, amelyre, ha rálép, és halad rajta, akkor remélhetőleg eljut a változásnak arra a fokára, amely már boldogságot okoz.
RK – Mi van azokkal, akik már a változás útján járnak, de éppen elakadtak?
KM – Legtöbb ember akkor keres meg, amikor az új útra szeretne lépni, lehetséges azonban olyan is, amikor elakad, ilyenkor megnézzük, hova jutott, mit gondol, milyen tudása hiányzik, mi az, amit meg tennie kellene, milyen elakadásai vannak, és így tovább.
RK – Vannak emberek, akik akkor még értik, amit mondasz, amikor beszélgettek, de, ahogy a saját környezetébe érnek, már fennakad egy-egy problémán, esetleg kialakul az a függőség, hogy mondják meg neki, mit tegyen, ahhoz, hogy tovább tudjon haladni. Hogyan tudod, mint a kismadarat az anyukája a fészekből „kilökni”, azért, hogy repüljön végre saját maga?
KM – Van ilyen is, de a tanár feladata, hogy megtanítsa a diákot tanulni, illetve az ismeretszerzés folyamatára megtanítsa. Ez is ilyen, meg kell tanulni egy önreflexiós folyamatot, amikor az egyén maga tudja értelmezni, hogy jó irányba megy-e, vagy kell-e módosítani. Igazából efelé az önreflexiós folyamat felé kellene mennünk, és milyen jó lenne, ha az iskolákban tanítanák ezt, sokkal elégedettebbek lennének az emberek. Jó lenne, ha tanulásunk része lehetne, hogy figyelünk magunkra, mi a jó nekünk, milyen hatással vannak ránk az életünk eseményei, mi az, amire nincsen szükségünk, mert negatív érzelmeket keltenek bennünk,
Egyébként az akadályok is így képződnek, az emberek elérkeznek negyven, ötvenéves korukra egy olyan állapothoz, amikor azt érzik, nem tudják, merre tovább. Ezért fontos az önismeret, meg kell találnia, meg kell tapasztalnia, mi a jó neki, és, hogy mernie kell ehhez új dolgokat felvállalni.
RK – Az jutott eszembe, születésünktől kezdve mindig megmondták nekünk, azt, hogy nekünk mi a jó, vagy, hogy mások mindig tudják azt, mit kéne nekem tennem. A „KÉNE”, amúgy is számomra, – bár néha én is használom, – hátborzongató. Abban a pillanatban, amikor nincs ott az, aki megmondja, mit tegyél, hogyan csíped nyakon, és fordítod át ezt a hiányt, hogy a haladásodat szolgálja?
KM – Ha megérzed, hogy ez az út, az anyámé, apámé, vagy bárkié, de nem az enyém. Amikor megkérded már magadtól, tényleg ezt akartam? Nem csak meg akartam felelni másoknak, arra menni, amit a szüleim, vagy mások akartak rám kényszeríteni?! Például egy barátnővel mentem egy iskolába, csak azért, hogy ne legyek egyedül, pedig nem az én utam volt! Vagy a gyerekemet neveltem, és nem vállaltam fel, hogy én is önálló személyiség vagyok, és nem szántam önmagamra időt. Ahogy nevelődünk, át kell vennünk bizonyos társadalmi mintákat, de valahol el kell jutni abba az állapotba, amikor már az ember saját vágyai, képességei szerint él, és mert tudatára ébred ennek, ezután szeretné azt az utat járni, amire született.
RK – Köszönöm szépen Márta, legyen ez a végszó. Mindenkinek azt kívánom, hogy járja azt az utat, amelyre született, és, ha még az út elején jár is, vagy elakad, keressen meg téged.
Ajánlott linkek:
Cikksorozat a 40 felettiek pályaváltásáról: https://www.eletutkonzultacio.hu/category/ujratervezes-40-felett-talald-meg-az-eletcelod/
Sikeres újrakezdők e-book: https://www.fejlesztemshop.hu/fomenu/szemelyisegfejlesztes-144/sikeres-ujrakezdok
Meríts erőt a múltadból. Célkitűző napló útkeresőknek: http://celkituzonaplo.mystrikingly.com/