Január 17-én egy új helyre indultam táncolni. Már a társaság, a közösség tűnt újnak, abban a tánctérben, a Magnet házban, már táncoltam sokszor az elmúlt 14 évben.
Még nem is a Magnet Bank épülete volt a ház, hanem Sziddháta spirituális kiadó és központ székelt ott, és ő általa lehetett a termeket bérbe venni. Ott táncoltunk NIA-t Joós Zsófival, majd 6 év múlva, táncoltam ott többször Lemanguriát Bábel Andival, tegnap, pedig Rituáltáncra igyekeztem.
A nap folyamán csak annyit tudtam a kinti időjárásról, hogy iszonyú a szél, de a 9. emeleten, 7.2 fok van, ami, persze a sötétség megérkeztével csökkent, de mégsem mutatta azt az ítéletidőt, amellyel találkoztam, mikor a szabadba értem. Mikor elindultam, láttam, hogy esik, de a hatalmas szél gondolatára az ernyőért nem is nyúltam, még felkaptam a kabátomról előzőleg lecipzározott kapucnit, – s milyen jól tettem, – és rohantam a buszhoz.
A szél arcomba vágta a hideg esőt. Botladozva érkeztem a megállóba és áldottam az éppen érkező buszt. A fejemet a kapucnis kardigánra húzott kabátomhoz tartozó kapucni óvta kissé. Aztán nem figyeltem, merre járunk. Az Örsre érkezve, viszont elkapott a szél.
Taszított, fújt, lökött, szinte verekedtünk, miközben fagyos eső tekergett körülöttem, belémbújva, átáztatva, taszigálva. Máskor, lehet, azt gondolom, visszafordulok, hiszen minden ellenem van, és ez azt szokta jelezni, hogy nem kell mennem.
De a hétvégi tánchiány győzött! Megkértem a metrón vacogva angyalaimat, hogy, mire a Köröndhöz érek csituljon a szél és az eső.
Éssss… Így lett!
A Köröndön már mondhatni nyugi volt. A Magnetba érve, és a terembe lépve, sok ismerős, és új arc, test, lélek, és energia között a lelkem és a testem azonnal kisimult.
Oly boldogság volt a tánc, amely minden addig morgó porcikám kiengesztelte. Az egész este maga volt a HÁLA, a gyógyulás, az alkotás, az áramlás, és a SZERETET! Köszönöm testem, köszönöm lét, köszönöm.
Illusztráció: általm készített táncoslány-hangulatlámpa