Ó. hát üdvözlöm, kedves uram! Kérem, foglaljon helyet! Nagy öröm számomra, hogy ezt a beszélgetést össze tudtuk hozni. Kérem, vegye le a kabátját, elég meleg van itt nálam. Tudja, panel, és nagyon kellemes egyforma meleg van mindenhol, de, amikor visszatér a vénasszonyok nyara, és már fűtenek, no, akkor kicsit fülledt idebent. Ezért is vannak mindig nyitva az ablakok. Ugye nem dohányzik? Reméltem, Én? Ó, én már harminc éve abbahagytam. Tudja a főiskolán, 21 évesen szoktam rá, addig nem volt a számban cigi, de ott, a kollégiumban, ahol az ember minden este meg akarta váltani a világot, ott rászoktam. Előbb csak tíz szál, később, minden vitánál, esténként egy doboz. De, aztán leraktam, egyik percről a másikra, először, mielőtt a lányaim születtek, aztán később, végleg.
Ó, konkrét kérdésekkel érkezett? Ennek örülök, akkor nem csacsogok össze-vissza. Tudja, most nagyon boldog vagyok, magánkiadásban megjelent egy könyvem! Ezért most tanulom a beszélgetéseket mindenkivel, aki megkeres. Hogy ön nem a könyvem miatt érkezett? Akkor mit szeretne tudni? Ja, hogy a hitem mennyire segített eme sok alkotás létrehozásában? Vagy hogyan történtek mindezek? Ön, netán pap? Ja, simán, csak szolgál? Hm.. Érdekes. Mást hittem. De megbízom önben, olyan megnyerő a megjelenése! Mennyire jó ez a régimódi kalap. Nagyon szeretem a kalapokat, sok éven keresztül télen is azt hordtam. A férjemnek is anno az lett a veszte. Az én piros kalapom. Abban látott meg először…
Rendben figyelek. Kérdezzen.
A kérdésére, kedves uram, hogy volt-e valamilyen váratlan esemény, egy olyan pillanat az életemben, amikor biztos lettem abban, hogy ez az az út, amelyen járnom kell, az a válaszom, igen volt, többször is. A megnyugtató hang, a bizonyosság valamilyen belső hanggal érkezett minden alkalommal.
Hogy vallásos vagyok-e? A szó elfogadott értelmében, nem, nem hiszem. Nem vagyok templomba járó, még a mások által „kötelező” alkalmakkor sem. Viszont sokszor pihentem meg szépséges falak közt, merengtem el a templomok csodáit látva, mulasztottam el migrént a templomban történt bambulásom közben.
S bár, a „hivatalos formát” nem keresem, bizonyos vagyok abban, hogy van egy intelligencia, amely minket a világra álmodott, és van ennek az intelligenciának egy része, amely bennünk tükröződik, bent egészen a lelkünk táján.
Lélek, az a megfoghatatlan, szép bennünk, az, amely örök, amely felvállalja ezt a földi létet, amely a lélegzés által táplálkozik egyik oldalon, másik oldalon, pedig a szeretet borzolja, érdesíti, lágyítja, és simogatja. Ahogy, mi emberek, élünk, ahogy mi önmagunkat, borzoljuk, vagy simogatjuk.
Tudja, nem kell ahhoz a falak közé menni, hogy ezekre rálássunk, viszont, akkor látunk rá igazán, ha történik valami megrázó az életünkben.
Nekem például egy daganat lett a mellemben. Egy rosszindulatú, amely felforgatta az életemet, de mindeközben, és a gyógyulási-gyógyítási folyamat közben rátaláltam a hitre. Az önmagamba vetett hitre, és rátaláltam az alkotásra. Nem mintha nem alkottam volna addig is, alkotó ember, nő vagyok, kézműves, tanár, általános iskolában tanítottam technika tantárgy keretében éveken át a gyermekeknek az alkotás felszabadító erejét, a csodákat, amelyeket megélünk, amikor alkotunk, és azt az érzést, amikor, amit elképzelünk, megvalósul, és ott van a kezünkben. A mi ALKOTÁSUNK!
Ez egy semmivel sem összetéveszthető öröm, és boldogság.
Amikor trauma éri az embert, akkor megtalálja magában azt a belső tudást, amely addig is ott volt, csak nem találta, vagy nem ért rá, vagy, egyszerűen nem hitte el, hogy neki van ilyen. Az alkotással egy időben, megérkezik a hit, a hála, az öröm egy új fajtája, a bizonyosság, hogy mindez, azért történt, mert, csak így lehetett rálátni arra a dologra, tényre, belső értékre, a lehetőségre, a felszabadító új önismeretre, az önszeretet egy-egy újabb szikrájára.
Mert önmagunkat szeretni, egyenlő a teremtőt szeretni. Amikor megfogantunk, és később lélekként elköltöztünk abba a testbe, mely anyánk méhében fejlődött, csodás nyugalomban, még akkor is, ha anyánk éppen nem élte ezt meg, de mégis, volt ebben egyfajta védettség, az anyánk hangja, mely átjött a hasfalon, az a rezgés, amely biztosított minket, hogy jó helyen vagyunk.
A csecsemő maga a világ, maga a csoda, a csecsemőn minden tökéletes, minden a helyén van, ő teljes mértékben a Mindenható gyermeke, akkor is, ha koraszülött, ha más problémája van. Ahhoz, hogy ezt megtarthassa, kell a világ, és önmaga szeretete.
Tudja, kérem, a felnőtt bántja magát. A felnőtt mindig azt akarja csinálni magával, amit neki mondanak, vagy, az ellen lázad, amit neki mondanak. De ritkán figyel a belső hangra, ritkán figyel az őrangyalára, ritkán kapcsolódik ahhoz a hithez, amely vele együtt született.
Nemcsak akkor tudok alkotni, amikor baj van, és nemcsak a daganat hozta elő az alkotás, a festés, a művészi naplókészítés, a faliképek, selyemfestmények, és művészi képeslapok készítésének vágyát. Addig is készültek hasonló dolgok, de a betegség megmutatta a mély rétegeket, az a mélységet, amelyet csak egy ilyen trauma tud megmutatni, ja és a szerelem. Amikor szerelmes voltam, és nem találtam szerelmem tárgyát, mert folyton eltűnt, és mindig váratlanul bukkant fel, amikor már elengedtem, akkor is alkottam, alkottam, alkottam, írtam, és csodálatos remekek jöttek ki a tollam alól, vagy a kezemből. Ehhez viszont ugyanúgy kellett a belső hang, a belső hit, a segítség,
Kedves Uram, köszönöm, hogy megkeresett engem ezekkel a kérdésekkel. Hogy ki küldte hozzám? Nocsak, azt nem árulhatja el? Vajon miért? Milyen titokzatos! Annyit igazán elmondhatna nekem, hogy az illető olvasta-e a minapában megjelent könyvemet. Nem mondja, csak mosolyog. Ó, kedves Uram, akkor rendben, megegyeztünk, kérem, akkor tegye meg nekem, hogy annak a kedves ismeretlennek, aki önt ideküldte hozzám beszélgetni, megmondja, hogy tudom.
Semmi mást ne mondjon, csak annyit, hogy tudom, és ölelje meg helyettem. Este én is imáimba foglalom majd a nevét. Köszönöm. Hála. Hála, hogy van, és hála, hogy működtetni segít ezt a világot. Nem lehet könnyű, de, hát ő is „alkot” és hisz, és ebből lesz a csoda maga. Isten áldja jó uram!