Január 27-e akkor vasárnapra esett.
Annyit tudok róla, hogy akkor nagy volt a hó, amikor újszülöttként vittek haza, vakított.
Ezek szerint, a nap is felkelt, hogy megnézzen, üdvözöljön.
Több homály és titok közül a legenyhébbek, hogy hogyan is mentek el szüleim a Péterfy Sándor utcai kórházig, és, hogy hoztak haza pólyában… Taxiba ültek, gyalog mentek? Apám hogy boldogult a műlábával, és a bottal a hóban, miközben halálra váltan igyekeztek, oda és vissza…
A szülés körülményeiről tudok.
Arról, hogy farfekvéses voltam, nem igen akartam megfordulni, (egy születéstréningen újraéltem, megzavarodottan keringtem, forogtam az óriásbabzsákokból összeállított „méhben”, amíg, a foglalkozás vezetője be nem nyúlt és irányba nem állított, hogy aztán átkússzak, a ws többi részvevője által hullámzó „szülőcsatornán”, és érkezzem meg, az előzetesen, magam választotta nő és férfi karjaiba) borzasztó élmény volt, de a végén megkönnyebbültem.
Az eredetiben, nem tudni, beforgatott-e valaki az ott jelen levő kórházi dolgozók közül, azt viszont igen, hogy a folyamat alatt végig üvöltött anyuval az ügyeletes orvos, folyton azt sulykolva belé, hogy nem lehetnek ilyen kínjai, hogy miért játssza meg magát, végezze a dolgát, szüljön! (hisz akkor lánynak szülni dicsőség, anyának kötelesség volt!), de, mindezektől függetlenül, végül mégis, az „utolsó pillanatban” megfordultam, és megszülettem. Vagyis, úgy döntöttem, mégis jobb lesz kint, mint odabent.
Hogy odabent milyen volt, nem tudom. Azt nem modelleztük, anyám nagy hassal agitálni volt kénytelen, lehet, hogy harcos természetem onnan datálódik, ment, ment, gyalogolt nagy hassal, fájó háttal, fáradtam. nehezen, hogy minél több embere legyen a pártnak, (mely azt ígérte, soha nem lesz többé háború, soha nem lesz megkülönböztetés az emberek közt, se pártállásra, se származásra, se rasszra, se identitásra való különbségtevés, gyűlöletkeltés)..
A játékteremben erre azt mondják: ” nem nyert”, mert volt minden, és van minden….
De, most, mégis másért csapkodom a billentyűket.
2026. van, és reményeink szerint, most, hogy elindítom a születésnapom hetét, ahogy azt teszem jó pár éve, várom az új mindenben születésnapi érzésekkel kecsegtető évet, várom, és tudom, hogy megtörténik, mert minden változás, minden, amire vágyunk általunk, a bennünk megszülető változási igénytől, a mi belső munkánktól, és a kibocsájtott szeretetünktől lehet jobb, szebb, láthatóan világosabb, melegebb, ahol látható a fény, mely az itt élő emberekből árad a többiek, és önmagam felé.
Szüleimről nem sok kép készült, nincs esküvői fotójuk, két korabeli, érkezésem előtti fotó van a családi albumban. Az első, amit ide kiraktam már többször is, nem sokkal a rémálomszerű, emberi értékeket sárba tipró II. Vh. utáni felépülésük után megismerkedésük idején készülhetett, bőven születésem előtt. A második fotó, kb. 20 éves házasságuk idején, amikor 13 éves voltam, (nem siettem el az érkezésem erre a világra, a poszt eleje is mutatja ezt). A harmadik kép, pedig, úgy 1990 táján készült, amikor már az unokák is megszülettek 11, és 9 éve.