Szabad-boldogan

Imádott férjem, Imre apja, gyakran, és sokféle okból képes volt feldühödni.

Mégsem káromkodott soha.

Ilyenkor az látszott, hogy megfeszül minden ina, a kezeit ökölbe szorítja, befelé forr, izzó düh emészti, de mindössze az csúszott ki a száján, „hogy az a franckarika essen belé”!

Mindez, persze nem azért történt rendszeresen, hogy környezetét meg nem bántsa, egyszerűen, a katonaságnál belenevelt szögletes pedantéria nem engedte kimondani, ami bármilyen képzelt, vagy megtörtént sérülés, sértés hatására forrongott benne.

Alapból mindig forrongott valami benne.

Akár az esti leves nem volt elég forró, amit a felesége kimért neki vacsoránál, akár ha borotvával megvágta a reggeli félhomályban magát, vagy éppen a vonaton nem jutott neki ülőhely.

 

Befelé forrt, sosem üvöltött, de a folyomány, az egyik „büntetés”, – amely rendszerint követte a „franckarika” szót, – az volt, hogy napokig nem szólt hozzájuk, átnézett a családon, mintha nem léteztek volna.

S bár próbált a fia, – az én későbbi párom, – vele farkasszemet nézni, hogy kiprovokáljon valamit, – szót, szitkot, akár egy olyan igazi felszabadító káromlást, vagy egy tányér darabokra törését a döngölt padlón, a falon, – ez hiábavaló próbálkozás volt.

Amikor a sziszegő, vagy vicsorgó „franckarika” kiszakadt, akkor menekült mindenki, mert ha egy idő után sem csendesült a belső harag, és még egy „franckarika” kicsúszott a pengeszájon, akkor már a szíj, következett, amely a fia hátán, tenyere pedig fiát védeni vágyó felesége arcán csattant.

Mindezek után, ha, a még mindig reszkető férfiemberben változatlanul dúlt az indulat, a maradékot a kocsmában vezette le, hogy aztán „szőnyeg alatt közlekedve”, könnyezve, bocsánatért esedezve, érkezzen haza.

Férjem mindezt akkor mesélte el, amikor jött a hír, hogy apósomnak gyomorrákja van, végső stádium, és, az anyja kérte, menjen haza, ha még látni akarja.

Nagy falat egy gyűlölt, letagadott apát elővarázsolni a puttonyból, arról beszélni, elmesélni, azt, amit már rég el kellett volna, akár nekem, akár egy pszichológusnak, akárkinek, aki segíthet, mert az elfojtás, az emlékek elfeledése, a nem felvállalt sérülések, további sérüléshez vezethetnek.

Éreztem is ezt, láttam az ökölbe szorított kezét, amelyről apja haldoklásának hírére derült ki, hogy „örökség”, az apai elfojtás tükre.

Imrénél, szeretett férjemnél sokszor láttam, ahogy némán, görcsbe húzott végtagokkal üvölt magában, ha ellenkeznek vele, vagy egy másik sávban lévő autós lehagyja, és veszélyezteti, érzékeltem az ő rémületét is, amikor ez az ököl majdnem ellenem fordult, egy kérdés, vagy egy félreértett megbeszélés, egymás melletti elbeszélés eredményeképpen.

Gyermekkori betegségeim szövődményei trombózisokat alakítottak ki szervezetemben, ezért, hogy bele nem haljak, harminc éves koromra, előbb a jobb, majd a bal lábamat amputálták.

Egy csodálatos, elhivatott, rehabilitációs gyógytornát vezető, segítő, hivatása magaslatán létező, de visszafogott érzelmi életű férfit ismertem meg általa, abban az egy évben, ameddig a rehabilitációs osztályon feküdve, az általa közvetített gyakorlatok, és edzések képessé tettek két műlábbal való járásra.

A kezelések végén segítségével, a két műlábas közlekedés elég jól ment ahhoz, hogy el tudjam engedni a szégyenérzetet.

Imre szinte az első perctől kezdve nőként, nem nyomorékként kezelt, hatalmas boldogság volt számomra, amikor a sok közös munka eredményeképpen, egy bottal, bár kevésbé sikkesen, de önállóan tudtam járni.

A rehabilitáció, a rendszeres munka egyre közelebb hozott minket egymáshoz, míg, egy téli napon, a későig elhúzódott edzés végén, izzadtan, büdösen, de kacagások közepette, ott a tornatermi gumiszőnyegen, minden szégyenérzetem, félelmem letéve, az övé lettem.

Szinte még le sem csillapodott a vágyunk, máris közölte, hogy nem akar gyereket, s, ha én ezt másképp képzelem, akkor ne is kezdjünk el a kapcsolatot.

Mindenem az övé volt, a testem felépülésébe vetett bizalom, egy szinte túlvilági szerelem, hogy így is kellek. Megismertem azt a gyengéd gyönyört, amely ugyanúgy szólt a nőnek, a sérültnek, a léleknek, a fénynek, amely kettőnk között folyamatában izzott, azóta, mióta először megláttuk egymást a kórház folyosóján.

Sosem hittem volna, – akkor és ott, kerekesszékkel próbálgatott ügyefogyott kísérletek közben találtam szembe magam vele és izzó tekintetével, – hogy létezik ilyen érzés, hogy van ilyen földöntúli felizzás, amely úgy jön belülről, hogy szétperzsel mindent, ami addig volt, és felépíti azt, ami ezután lesz.

Másfél évre rá, hogy ez az izzás felébresztette bennem a nőt, benne a férfit, összeházasodtunk.

Oly gyakran, oly hosszan, és hevesen szerettük egymást, hogy bennem a vágy, hogy gyermekem szülessen ebből a csodából, nem hagyott nyugodni.

Akárhányszor kipirultan, és boldogan pihentünk egymás mellett, és kicsúszott a számon, hogy mennyire szeretném, ha gyermekem lehetne tőle, senki mástól, – mert ilyen szerelem nincs még a világon, – láttam, amint szeme színe szürkévé válik, keze ökölbe szorul, izmai megfeszülnek, és az én csodálatos gyönyörű páromból az ördög vicsorgó energiája kukkantott ki.

Mivel az okot nem volt hajlandó elmondani, úgy döntöttem, nem veszíthetem el őt, megbocsátottam, bár fogalmam sem volt mélységes dühe mélyebb okairól.

Meg kellett bocsátanom magamnak is, hogy elfogadtam ezt a helyzetet, végül is élek, tudok járni, és van egy csodálatos párom, aki szeret.

Meg kellett magamnak engedni, hogy ne haragudjak rá azért, amiért nem indokolta meg, mi az a fájdalom, ami ennek a döntésnek, ilyen merev ellenállásnak túlpartján ott visít benne, mert éreztem, túlságosan szeretem őt, és függök ettől a szerelemtől, amely újra életre keltett, nővé varázsolt, és életkedvet adott, hogy ne akarjak magamnak mást, mint, amit ő akar.

Azt viszont tapasztaltam, hogy a közös évek alatt ezek a belső feszültségek, az ökölbeszorított kéz, a visszafogott agresszió egyre gyakrabban rezegtette meg a kapcsolatunkat, és a külvilággal való kapcsolatát is.

Egy ilyen konfliktus eredményeképpen, elbocsájtották a kórházból, bár igazán csak a kórház veszített vele, mert ezután önmaga tempójához igazodva, egy magángyógyító, rehabilitáló központot alakított ki, vállalta fel a további gyógyítást, és rengeteg sérült köszönhette neki felépülését, pénzért, és alapítványokon keresztül, szinte ingyen.

Amikor a hír megérkezett, hogy az apja haldoklik, éreztem, hogy itt van valahol az egész meg nem értett dolog nyitja, mégsem tudtam, mitévő legyek.

Láttam a szeretett férfit, akihez nem lehetett közelíteni, mert hol némán dühöngött, hol titokban sírt, aki nem evett, és lemondta a kezeléseket is, s ezáltal szinte pillanatok alatt a depresszió legmélyebb zugába zuhant.

A telefonok, és postai levelek egyre gyakrabban érkeztek az anyjától, aki esténkként, amikor hazaért a klinikáról, beszámolt apja szenvedéseiről, és a kezelési folyamat sikertelenségéről, bár ezeket a leveleket nagyjából csak én olvastam el.

Anyja várta fiát haza, sőt abban is reménykedett, hogy Imre megkönnyíti apja életének utolsó időszakát.

Reszketve figyeltem Imre alakulását. Egyre beljebb ment, sokszor védekező embriópózban aludt, éjjelente sokszor kiabált, egyetlen mentsváram, és az övé is, amiért nem ment át a másik oldalra maga is, a reggeli futás volt, Zuzmó kutyánkkal.

Zuzmó volt az, aki mindig kisimította köztünk a dolgokat.

Mindkettőnk ennek a böhöm szerethető, szőrös csodának vallott a fájdalmairól. Zuzmó volt nekem a gyermek, Imrének a családi szeretet, a gyermekkor hiányán érzett szerető támogatás.

Két hét telt el így, aztán egy délelőtt, Zuzmóval való hazaérkezése után, Imre megszólalt.

A szeme véres volt a sok sírástól. Tudtam, éreztem, történt valami. Azt mondta, Zuzmóval három órát rohantak az erdőben oda-vissza, és mire hazaértek, valami felszakadt benne, végre.

Akkor még nem tudtuk, hogy pont abban az órában lépett ki apja a földi létből, és távozott mennyországba.

Az, hogy a mennyországba távozott, számomra nem volt kétséges, még azoknak a történeteknek tudatában sem, amelyeket azon a délelőttön Imre kiterített elém, azt a harmincvalahány éve magában tartott fájdalmat, ami a mi életünket is megkeserítette.

Kiterítette, odatette elém, felszakadt belőle a félelem, a düh, a fájdalom, a hiány, a sérült belső gyermek, az apahiány, és az az elvesztett vágy, amelyet senki sem pótolhat, sem szerelem, se munka, mégis tudtam, az apja a mennyországba távozott, mert biztos voltam benne, hogy megbánta, amit Imrével és az anyjával tett.

Zuzmó elővarázsolta belőle, amit én évek alatt nem tudtam, előhozta belőle a kis Imrét, azt a gyermeket, aki attól félt világ életében, hogyha valaha lesz gyermeke, dühében képes lesz megütni, vagy bármilyen módon fájdalmat okozni neki, amit viszont nem bírt volna elviselni.

Az is kiderült, hogy ezért választotta más emberek segítését, rehabilitációját, mert bízott benne, hogy gyógyításuk által fájdalma feloldozást nyer, tudta, ha a lélek gyógyul, gyógyulhat a test, ha a test gyógyul, gyógyulhat a sérült lélek is.

 

Elutaztunk a temetésre.

Amikor beléptünk az ajtón az anyja, csak bólintott. Imre odalépett rég látott anyjához, és szótlanul erősen, könnyezve ölelte, aztán könnyein át kacagva hangosat kurjantott.

– A franckarika essen belé! – és úgy nevettünk, ahogy még soha életünkben, mindhárman, visításig, bepisilésig, de elképesztően szabad-boldogan.