Azon gondolkodtam a piacra menet, vajon a borult idő teszi-e, vagy amúgy is ez van péntek délelőttönként, hogy a buszokon szinte csak korombeli hölgyek, urak tobzódnak, szatyrokkal, bevásárlókocsikkal.
Ez volt a piacon is, furcsa érzés volt, hogy korom alapján odatartozom, de, amúgy semmilyen közösséget nem érzek velük, akár a bennem élő diva tiltakozott, a teljesen más irányultságom, akár azok a tervek, melyek pont azt szolgálják, hogy a korom csak egy számként funkcionáljon, vagy egyfajta büszkeségfaktorként, amikor az a „szexepilem”.
Figyelmem levettem hát erről, és sokkal érdekesebbeket láttam.
Egy lány futott a busz felé, és ahogy szaladt, kihullott a táskájából pár dolog. Felugrott a buszra, és valószínű a sofőr meglátta, hogy a pénztárcája még az úttesten hever, mert leugrott, és mivel a sofőr szépen megvárta, hogy visszaszálljon, szemtanúja voltam, amint berakja a szatyrába.
Örültem.
Megállapítottam, hogy ez az amit szeretnék látni, napjaimban, kedvességet, mosolyokat, bájos gyerekeket, szeretetet, kiterjedést, mert ebbe szeretnék elmerülni, bárhol is vagyok, hiszen ez az ami jó, mert ez, ha figyelek, ez ott van, ahol én vagyok.
Azt olvastam ma reggel a napi bejegyzésben:
„Az élet rövid, úgyhogy jobb, ha a bulizós szettedet veszed fel”,(Loretta Laroche) s bár nem a bulizós szettben, de egy olyan ruházatban indultam el, amelyben nagyon jól éreztem magam.
Mert nőnek lenni csodálatos dolog, akárhány éves is vagy!